Kategória: Testünk, lelkünk dolgai

Marika néni

Egy idő, nyugdíjas asszony megpróbáltatásairól szól ez a cikk. Egy olyan asszonyéról, aki szebb éveiben irodában dolgozott adminisztrátorként, és gyermekeket nevelt. A régi szép időkben férje is volt, aki meghalt, vagy elhagyta. Nem tudom... Élete utolsó éveiben megjárta a poklok poklát, és az emberek részvét, segítség, és együttérzés hiányában mentek el mellette. Elgondolkodtató. mert ma még van munkánk, társunk, erősnek érezzük magunkat, de azt el sem tudjuk képzelni, hogy önhibánkon kívül mi is járhatunk így.

Én - aki talán még elfogadható személyiség vagyok - írom e sorokat. Nem azért, hogy a körülöttem és bennem zajló folyamatokat istenítsem, mert azokból elegem van. Nem akarok porba tiporni és dicsőíteni senkit sem, mert megelégeltem a sárdobálást és a mirtuszkoszorúk aggatását az illetékesek és illetéktelenek fejére. A magam kedvéért írok csupán. Nem keresem senki kegyét, nem vezet félelem vagy a jövő reménysége. Életemben oly sokat láttam és vesztettem, hogy nem vezet félelem vagy a jövő reménysége. Nem gyötör hiábavaló félelem, és az ábrándok kergetésére éppúgy ráuntam, mint ahogy ráuntam a boldogság keresésére. Mind ezt csupán a magam kedvére írom, és ez különböztet meg minden más alkotótól, a múltban és a jövőben egyaránt. Mert minden, amit valaha leírtak, más emberekért vagy önös érdekek kedvéért írták le. Én mindenkit egyenértékű lénynek kívánok tekinteni, mert haragunkban, félelmünkben és csalódásainkban egyformák vagyunk. Megvan a hatalmunk, hogy haragunkat kitomboljuk, és a félelem elől elmeneküljünk, és a szenvedélyektől és a csalódásoktól semmi nem véd bennünket.
Én láttam olyan nőt, aki az utcán a saját vizeletében fetrengett. Láttam, hogyan támadnak lelkileg és testileg megnyomorodott, elszegényedett, a társadalom perifériáján élő emberek egymás ellen. Láttam olyan férfit, aki egykor a jólétben lubickolt, nyomorúságában pedig térdre ereszkedve, kezében műanyag poharat szorongatva alamizsnát koldult egy fővárosi aluljáróban, hogy megszerezze a napi betevőfalatját. Szemem előtt tehát már nem történik semmi új, ami azelőtt megtörtént, az megtörténik a jövőben is. Ahogy az ember azelőtt sem változott, éppúgy nem változik a jövőben sem. Akik utánam jönnek, ugyanolyanok lesznek, mint azok, akik előttem éltek. Hogyan érthetnék hát az én gondolatvilágomat? Miért remélem, hogy elolvassák a szavaimat? Én, a magam kedvére írom ezeket a sorokat, mert a tapasztalás úgy marja a szívemet, akár a lúg, és sok öröm kiveszett az életemből. Megpróbáltatásaim második évében írom ezt a monológot, egy magyarországi nagyvárosban, ahonnan hatalmas intelligenciával és tudással rendelkező honfitársaim indultak a nagyvilágba. Azért írom, mert torkomban megkeseredett az étel, mert elvesztettem a vágy örömét, mert nem vidítja fel többé arcomat a szép kert és egy halakkal teli tó.
A mindennapok küzdelmeibe belefáradtam, pedig akadnak túlélési stratégiáim. Mégis, agyam mélyebb rétegeiben kutatva, fel kell lelnem olyan látomásokat, melyekhez viszonyítva szebbnek látom a jelent.

Nyár volt, nagyon forró nyár. A szokásos reggeli körömet róttam kutyusommal a közeli parkban. Élveztem a nap ragyogását, hűs szellő simogatta az arcomat. Egy megtett kör után azonban ledöbbentem. A következő kép tárult elém: a közeli padon egy idősebb hölgy feküdt a saját vizeletében. Még azok közé az emberek közé tartozom, akiket nem hagy hidegen mások sorsa. Messziről úgy tűnt, hogy egy hajléktannal van dolgom, de közelebb érve felismertem az illetőt, a szomszéd lépcsőházban lakó M. nénit. Mélyen aludt, ruhája szakadt és piszkos volt, folyamatosan maga alá vizelt. Próbáltam felébreszteni, nem sikerült. Azonnal telefonáltam a mentőknek. Hamarosan kiérkeztek. Egy 30 év körüli fiatal orvosnő pattant ki az autóból, ugyancsak felháborodva. Megrázta a nénit, és ingerülten feltette a szokásos kérdéseket. "Neve? Életkora? ... " stb. Az idős hölgy zavarodottan válaszolt, és közölte, hogy nem beteg. Azért alszik a napnak eme órájában, a parkban, mert kilakoltatták. A megdöbbenéstől nem tudtam szóhoz jutni. A mentős dérrel-dúrral, háborogva távozott, én ott maradtam M. nénivel. Napjainkban szokásos, számomra mégis hihetetlen történet bontakozott ki előttem. Szívbeteg, a pénze nagy része elment drága gyógyszerekre. Nem tudta fizetni a lakbért és a rezsit. Már fizetési egyezséget is kötött a hivatalos szervvel, ennek ellenére mégis utcára került. Egyik reggel szállító-emberek érkeztek, minden előzetes bejelentés nélkül, és kidobálták az ablakon kevéske holmiját. Amit tudott összeszedett, majd megpróbálkozott hajléktalan szállón, ahol a bugyiját is ellopták. Hangsúlyozta, oda semmiképpen nem akar visszamenni, mert meg is verték. Mindezt a nyomorúságot több mint 30 évi becsületes munkás év után mérte rá a sors. Mit tehettem? Vittem neki főtt ételt, papír zsebkendőt, ásványvizet. És gondolkodtam a megoldáson. Úgy sejtettem, hogy van olyan segélyszervezet, akik kezelik az ilyen krízishelyzeteket. Hétvége lévén, nem volt szolgálatban "Krízisautó" ezért csak hétfői segítséget ígértek. Bár nagyon romos állapotban volt ismerősöm, igyekeztem meggyőzni, hogy hétfőn a megbeszélt időben legyen ugyanezen a helyen, mert jönnek érte. Megígérte, ám azt hiszem, hogy a pszichésen megsérült és megalázott léleknek az ígérete egy fabatkát sem ér. Másnap és harmadnap ugyanúgy láttam a kopott és koszos pongyolájában korzózni kerületünk lepusztult utcáin. Nagyon mérges voltam rá, mert nem gondoltam át, hogy egy ilyen sorsa jutott embernek már nem a realitás talaján születnek meg a napi cselekedeteivel kapcsolatos döntései, hanem csak értelem és érzelem nélkül vegetál. Mivel nekem is megvolt a magam gondja és baja, úgy döntöttem, nem foglalkozom tovább a történettel. Ám az ÉLET beleszólt. A hét negyedik napján, este, M. nénit a volt lépcsőházának ajtaja előtt találtam meg a járdán fekve, önkívületlen állapotban. Életre pofoztam, megitattam, és megint hívtam a mentősöket. Most nagyobb szerencsém volt, mert két jóindulatú férfi érkezett a vöröskeresztes autóval. Megvizsgálták a hölgyet, majd ők hívták a Krízisautót. Míg vártunk a segítségre, elbeszélgettem a két egészségügyi dolgozóval. Ők csodálták az emberségemet, és ellenpéldákkal, szinte horrorba illő rémtörténetekkel „szórakoztattak”. Hajléktalan vagy elvben, párkapcsolatban, közös lakásban élő emberekről, házaspárokról. Az idő hamar elszaladt, megérkezett a segítség, az Alapítvány emberei. Készségesek és segítőkészek voltak, azonnal kórházba, majd Hajléktalan Szállóra vitték M. nénit. Kicsit megnyugodtam, és elégedettséggel töltött el, hogy talán valakin én is segítettem.
Hónapokig nem hallottam semmit védencemről, szinte el is felejtettem már a történteket. Aztán egy verőfényes szeptember délutánon, mosolyogva jött velem szemben az utcán, tisztán, rendezetten öltözve. Jó volt kisimult és megnyugodott arcára rápillantanom. Elmesélte, hogy egy hónapig volt kórházban, majd az ellátását úgy oldották meg, hogy minimális pénzért egy kétágyas szobában lakik, és meleg ételt kap. Megígérte, hogy majd, ha lesz ideje, meglátogat, és nagyon hálás volt nekem. (Nem vártam el.) Azóta többször mentünk el egymás mellett az utcán, ő mindig boldogan köszönt, de a megígért látogatása piciny kis lakásomban elmarad...
(A cikket beküldte: Mildi66)



Emlékképek
"A PINCE" A Bercsényi utca, mint előzőekben is említettem már életem sarkalatos pontja volt. Már csak azért is, mert gyermekkorom - mi általában meghatározó minden ember életében - itt zajlott. Jóval, rosszal, vegyesen. Természetesen a rossz már csak akkor... »

Az Uránusz a Kos jegyébe lép - milyen hatással van a párkapcsolatokra?
Ez év júniusában az Uránusz bolygó a Halak jegyéből átkel a Kosba. Mit üzen nekünk párkapcsolati szempontból ez a jelenség? Jó néhány dolgot most kell rendbe tenned, mielőtt késő lesz. Az Uránusz a függetlenség, a szabadság, a szövetség szimbóluma. Párkapcsolat... »




Minden jog fenntartva © 2024, www.testunklelkunk.hu | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | Kapcsolat: info (kukac) testunklelkunk.hu | WebMinute Kft.