Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ




Kategória: Testünk, lelkünk dolgai

"Drága" munkahelyem

Sokan vannak, akik jó munkahelyet tudnak szerezni maguknak, de vannak, akiknek ez nem sikerül. Nekik csak kész kínszenvedés a munka, de nem tehetnek mást. Sajnos én is ezek közé tartozom, bár nem a munkával, hanem a főnökséggel és egyes munkatársaimmal van gondom.

Leírom a történetem, hogy miként vészeltem át eddig és az új terveim, amit megpróbálok kivitelezni.

A történetem még az előző munkahelyemen kezdődött, ami a mai viszonylatban jónak számít, viszont lelkileg viseli meg az embert, hisz ápolónőként tudom nehéz olyan kis betegekkel foglalkozni, akik súlyos (rák, daganat, leukémia) betegséggel küzdenek kisebb, nagyobb sikerrel, de szerettem. Itt a munkatársaim és a főnökség is jó volt. Az eljövetelem oka csak a nagy távolság volt. Napi 2-2 1/2 órát kellett utaznom és három műszakban dolgoztam.

A helyi munkahelyemnél sokkal rosszabb a helyzet igaz, itt nincsenek "súlyos betegek de a közösség, amiben dolgozom sokkal másabb, de nincs más választásom. Az elején mikor idejöttem állandóan piszkálódtak, a főnökséget ellenem uszították, igaz ez csak pár emberre volt igaz, de az is elég volt, hisz nagy szavuk van "fölfelé". Meggyült a bajom velük. Sok álmatlan éjszakát és sírást okoztak nekem. Majdnem idegösszeroppanást kaptam. Csak a családom köztük a férjem tudott kiszedni ebből az állapotból. Sokat köszönhetek neki. Ő beszélt rá, hogy rágalmakkal, támaszkodjam a "jó" munkatársakra, és ha nem megy, keressek más munkahelyet.

A helyzet azóta kicsit megváltozott főleg mikor megtudták, hogy el akarok menni és kevés a munkaerő. Azóta is piszkálódnak, de nem olyan hevesen. Egy ideje "csönd" van, de ki tudja meddig. Az utálat azóta is megvan felém azoknál a személyeknél.
A terveim között szerepel a gyermekvállalás, ami eddig sajna nem lehetett, és ha kell munkanélküli és átképzés, de ez a legvégső lehetőség.

Benne van sajnos ez a lehetőség, hisz szerződéses vagyok, pedig én úgy tudtam, hogy állami intézménynél 6 hónap után véglegesítenek. Sajnos nincs mit tennem, mert kell a pénz.

Sajnos az egészségügyben a hasonló problémák nélkül is nehéz a helyzet. Főleg egy kis kórházban, mint ahol dolgozom, hisz a leépítések, ágycsökkentések idején nem az ellenségeskedésnek lenne itt az ideje, hanem az összetartásnak és a lehetőségek kihasználásának. Sajnos nálunk is ez a probléma. Főleg nővéri szinten. Kevesen vagyunk, sok a munka, és több orvosnak kell megfelelnünk. Erre még rájön a kollegák közti viszály, amibe sajnos akaratomon kívül belesodródtam. Kis segítség lenne nem csak nekünk, hanem más ilyen intézménynek is.
Nem sok utánpótlás van, hisz egyre kevesebb a szakra jelentkezők száma. Bár megértem, mert sok a munka és kevés a bér. Aki meg mégis ezt a szakmát választja, falba ütközik az ún. "létszámstop" miatt, vagy olyan tapasztalatok érik, mint engem és elmegy a kedve, befásul. Azért írtam meg ezt a történetet, hátha más is küszködik ilyen problémával és segíthet rajta.
(A cikket beküldte: Anonymous)



Hiányzol mamikám!
2009. December 12. Felébredtem, amikor megszólalt a telefon, hallottam, hogy apukám azt mondja: - Ne hülyéskedj! Mentőt hívtál? Hirtelen mindenki, akit szeretek, egyszerre jelent meg előttem, és azt már ki sem tudom bogozni, hogy ki milyen szituációban. »

Télapóra
Régi régi emlék a hatvanas évek elejéből. Tíz éves koromban hittem a csodában. Úgy gondoltam, a jóság világos, a rosszaság sötét. A királyfi rátalál a szegény lányra. A végén kiderűl az igazság. Még mindig így gondolom. Csak azt nem tudtam, hogy az igazságra ilyen sokat kell várni. »




Minden jog fenntartva © 2021, www.testunklelkunk.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) testunklelkunk.hu | WebMinute Kft.