Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: Szerelem

Villámcsapás, vihar nélkül

Február, a hideg szél még csípi az arcomat, a tavasz közeledte még messze messze jár, mégis szikrázó napsütötte a délután, mely meghatározza az életem hátra levő időszakát. A február, hol mások fázva bújnak sáljaik mögé, és remélnek egy melegebb holnapért, én a legforróbb nyáron nem voltam olyan boldog, mint attól a naptól kezdve, négy hónapon át..
Ezen a februári napon történt, hogy az addigi életem fenekestül felfordult. Nem kerestem én társat, nem kívántam beállni az elvált nők klubjába, még akkor sem, ha a férjemmel eléggé eltávolodtunk egymástól...


Én csak neveltem a lányomat egyedül, éltem a borús szürke hétköznapokat. Nem volt ez másképp február 26-án sem. Reggel felkeltem, a kislányomat szokás szerint óvodára készítettem fel. Elvittem a kis autóval, igaz nincs messze az óvoda, de annyira szereti a lányom ezt az autót, és minden reggel csókkal köszönti, hogy úgy gondolom, nekem megéri, ha ezzel is boldogságot okozhatok neki. Mikor hazajöttem, leültem a tükör elé, és elgondolkoztam. Olyan nagy utat tettem meg eddig... Lefogytam, megmutattam magamnak és a világnak is, hogy képes vagyok a nehézségek ellenére is nevelni a gyerkőcömet egyedül, kiszolgáltatva a családi körülményeknek... De nem adtam magamra... Gyászoltam az elmúlt évek sérelmeit, és úgy éreztem, nem érdemlem meg azt, hogy adhassak magamra. De ez a nap valamiért más volt. Lelkileg megpofoztam magam, kiengedtem a hajam, elővettem a már már porosodó smink készletemet, kiválasztottam azt a két megmaradt ruhadarabot, mely még jól állt rajtam. Hiszen februárban, már jócskán meghaladtam az 50 kg-fogyást, így minden ruhám elég érdekesen mutatott rajtam. De úgy döntöttem ez a nap más lesz mint a többi. Nem tudtam miért, nem volt tervem sehova se menni, de úgy éreztem, a lelkemnek szüksége van egy kis változatosságra. Mintha randira készültem volna, pedig csak fél 12-re voltam hivatalos az óvodába. Kisminkeltem magam, kiengedtem a hajam, felvettem a lehető legcsinosabb ruhámat, és így indultam útnak az oviba.
Az ovi után még elidőztem pár percet az egyik anyukával, és megvitattuk az élet nagy dolgait anyaként, majd a szokásos útvonalon hazaindultunk.

Mondókákat regéltünk, és élveztük, hogy februárhoz képest elég jó idő van. Az útvonalunk egy szűk utcán vezet át, jobbra balra autók várják gazdáikat, így a szembejövő autósokkal kölcsönös félrehúzódással engedtük el egymást. Szembe jött velem, egy autós… Már a szemem sarkából figyeltem, hova tudnék lehúzódni, hogy ő is és én is elférjek, mire kellő távolságba kerülünk egymástól. De ez az autó nem akart lehúzódni. Csak megállt velem szemben. Nem is értettem, csak kalimpált a kezeivel, én meg már azon gondolkoztam, mi baja van, nem tudom átugrani, mutattam neki, hogy nem férek el, neki is le kell húzódnia. De ő csak kalimpált. Már azon gondolkoztam, hogy mindjárt kiszáll az autóból, és lekever nekem egy sallert, amiért ott szerencsétlenkedek előtte. (Sajnos a nagyvárosi közlekedésben sokan így oldják meg a vezetés okozta nézeteltéréseket.)

A következő pillanatban hátra tolatott egy számára közeli parkolóhelyre, de csak fél oldalasan, félig még mindig belógott az útra. Elgurultam előtte, ő lehúzta az ablakot, és intett, hogy tegyem ezt én is. Ekkor már azon töprengtem, hogy biztos eltévedt, ezért kalimpál nekem ennyire intenzíven. Lehúztam az ablakot, ránéztem, és elkezdtünk beszélgetni. Kiderült, hogy felismerte az autómat, ami egykor még a bátyám tulajdonában volt, és ezért szólított le.
Ekkor történt az a villámcsapás, vihar nélkül, amikor már azon kaptam magam, hogy elvesztem a szemeiben. Nem tudtam ki ő, nem tudtam róla semmit, csak hogy rabul ejtett.
Beszéltünk nagyjából 5 percet, de ez idő alatt végig egymás szemében vesztünk el, nem figyeltem feltartok e bárkit is azzal, hogy eltorlaszolom az amúgy is szűkös utcát. Csak egy biciklis támaszkodott együttérzően az autómnak.
A beszélgetésünk felszínes volt. Kérdezte, mi a helyzet a testvéremmel, elmondta, hogy kollégák voltak, kérdezte, hogy vagyok, hogy tetszik az autó, szóval teljesen átlagos témákról beszélgettünk. Mégis végig mosolyogtam, fel nem fogható volt az a néhány perc. Majd megköszöntem a beszélgetést, és azt mondtam, őszintén remélem látjuk még egymást. Nézte, fürkészte a szemeimet, majd annyit mondott, „nem tudom miért, de én is őszintén remélem”
Majd folytattam az utat haza. Ahogy kikanyarodtam az utcából, rögvest szinte vertem a fejemet a kormányba, hogyan mondhattam én ilyet. Kriszti, bolond vagy? Feleség vagy, ilyet nem mondhatsz egy vadidegennek… De mégis nagyon jó érzés volt. A nap hátralevő része szokványosan telt… Attól eltekintve, hogy volt egy kisebb anyagi csődünk, aminek következtében nem volt áramunk. Aznap délután is csak ez a férfi járt a fejemben. Nem bírtam kiverni a fejemből, bármennyire is mást szerettem volna. Végül este a szomszédot megkértem, had írjak egy gyors üzenetet a számítógépéről. De csak ültem a monitor előtt, és kerestem a megfelelő szavakat. Mit írhatnék… Ki is lehet ő pontosan? Hiszen, csak a keresztnevét tudtam, és a testvéremnek volt 4 ugyan ilyen keresztnevű kollégája. Végül a szívemre hallgattam, és kiválasztottam azt a potenciális jelöltet, akire gondoltam, hogy ő lehet az. Persze egy kép nem volt, amihez hasonlíthattam volna, hogy ő e az… No, de végül is összeszedtem a bátorságomat, és írtam, egy pár mondatot, és ahogy lenyomtam az entert, abban a pillanatban jelent meg egy üzenet tőle, és kísértetiesen hasonló hangvételű volt, mint amit én írtam neki.
Másnap visszakapcsolták az áramot, és este már a saját gépemről tudtunk beszélgetni. Mintha ezer éve ismertük volna egymást. Nem volt kérdés, hogy ezt a sors akarta így. De erősen dacoltam mindennel, hiszen hiszek a házasság szentségében, és nem hiszek az elsöprő igaz szerelemben.

Szeretetben és szerelemben hiszek, de a villámcsapásokban nem.

Pár nappal később találkoztunk. Olyan ideges voltam, hiszen hosszú évek óta nem érdeklődött igazán senki utánam, és randizni se nagyon randiztam. Olyan lehettem, mint egy 14-15 éves tini.
Elmentünk a várba sétálni. Hatalmas szemekben záporozott a hó, mégsem fáztam. A szemei gyönyörűek voltak, az illata, a közelsége magával ragadott. Persze jelét nem adtam ennek, szem előtt tartottam, hogy köztünk nem lehet semmi. Fantasztikus este volt. Több mint négy órát beszélgettünk megunhatatlanul, és csak azért indultunk haza, mert, reggel 4-re kellett mennie dolgozni.
Sokat beszélgettünk a magánéletünkről. Őszintén elmondtam neki, hogy házas vagyok, és persze kiderült, hogy ő is házas. Nem keresett, és nem is keres magának társat, a felesége beteg, és kitart mellette. Kértem, hogy ne találkozzunk többet, nincs mentség az ilyen kapcsolatokra akkor sem, ha az ember nem keresi, hanem egyszerűen rátalál. Elmondása szerint a feleségével már régen beadták a válópert, a papírt meg is mutatta nekem, szorongatva, mintha az élete múlna rajta. De a betegség közbeszólt, és kötelességének érzi kitartani mellette. Megértettem a helyzetét, nem firtattam a dolgot, nem volt okom kételkedni sem. Elmondtam neki én is az én helyzetemet. Részletesen átbeszéltünk mindent. De mintha nem is kellett volna, mert az egyetértés és a szavak mintha már ott lettek volna a szívünkben, kimondásuk előtt is. Napokig igyekeztem nem keresni őt, elhessegetni a gondolatot és keresni a válaszokat, miért velem történik ez. De mindemellett fantasztikus érzés volt átélni vele azt a néhány órát. Mintha rátaláltam volna arra az emberre, akiért megszülettem.
De ő szüntelenül keresett és hívott. Ő se értette, miért történik ez, csak azt, hogy nem múlhat el csak így. Nem véletlenül találkoztunk, akkor és ott…
Nagyon nehéz időszak következett, mert egyik részem folyamatosan dacolt azzal a bűnnel és fájdalommal, amit a házastársaink ellen követünk el, másik részem pedig, mint egy drogos, úgy kattogott egy újabb találkozó reményében.
Újra találkoztunk… Itt már nem volt szerepe az ép észnek, vagy a normális gondolkodásnak. Egyszerűen kellett, muszáj volt, úgy éreztem, ezt a hibát meg kell lépnem ahhoz, hogy én is átérezhessem, milyen az, amiről annyian beszélnek. Ismét a várba mentünk. Közel ezer éves falak között sétálva is csak egymás szemében vesztünk el. Nem éreztünk a külvilágból semmit. Az idő megállt, csak ő meg én léteztünk akkor és ott… Majd egy pillanatban megcsókolt. Kézre fogta arcomat, leheletnyi csókot adva, mint egy romantikus regényben. Remegtek az ajkaim, úgy szomjaztam a csókjára, arra a bűnös, elítélendő, mágikus csókra.
Az est további része is hasonló, mámoros érzéki csókokkal karöltve telt. Majd mikor hazaértem lelkiismeretem teljes tudatában, alig tudtam lehunyni a szemem… A következő 4 hónap ebben a huzavonában telt. Leírhatatlan érzések ezek és talán csak az érezheti át igazán, aki hasonló cipőben járt mint én, mint mi. Én igyekeztem a női önbecsülésemet és önérzetemet tisztességesen megtartani, de sajnos én kudarcot vallottam. Kudarcot vallottam, mert olyan férfit szerettem meg, akit nem szabadott volna, mentség nincsen erre, akkor sem, ha nem mi döntöttünk úgy, hogy társat keresünk. Júniusban tudtuk, hogy vége lesz, mégis foggal körömmel harcoltunk egymásért az utolsó percig. De az idő csak telt és telt, és tudtuk, hogy el fog érkezni az az idő, amikor nekem mennem kell.. Mennem kell, mert itt úgy sincsen maradásom, mennem kell, mert ígéretet tettem, még akkor is, ha vétkeztem. És mennem kell, hogy ő is élhesse a saját életét. Az utolsó héten volt a születésnapom. De már előtte megbeszéltük, hogy nem akarunk búcsúzkodni, úgyhogy nem találkozunk, mert egy hét múlva indulok Angliába. De június 19-én megcsörrent a telefonom. Látni szeretne, most, és ne keressek újabb kifogásokat nincs értelme, muszáj találkoznunk. Igent mondtam, szívem minden rezdülése, csak az igenre tudott hajlani… Csak egy fél órára jött, csak egy csókra, csak azért, hogy adhasson nekem egy kék rózsát. Mert az a kedvenc virágom… És ő ezt nem felejtette el, ő várt erre a napra. Csodás fél óra volt. Elveszni újra és újra a szemeiben, hinni, hogy az együtt töltött percek soha nem múlnak el, hinni, hogy az elválás csak rossz álom és minket egymásnak szánt a sors… De nem így történt.. Eljött a június 21. A gépem 20:30-kor indult, de fél ötkor ismét hívott, felszaladt egy puszira, alig bírtunk leválni egymásról, annyira akartuk, hogy együtt maradjunk, az utolsó utáni percben váltunk csak el, csendben, néma könnyek között a lépcsőház szürke félhomályában… Titkon, hogy senki meg ne tudja, hogy mi vétkeztünk…
A következő két hétben sem bírtuk megállni beszélgetés, lopott SMS-ek nélkül. Mint két kisgyerek, akik nem hiszik el, hogy itt a vége, hogy nincs értelme folytatni. Hogy élni kell a saját életünket. Majd a kilátástalanság és a feszültség, az egymás hiánya eltolt minket egymástól… Persze nem érzelmileg… Érzelmileg 2500 km sincsen elég messze attól, hogy az érzések elmúljanak. De tudtuk, hogy nincs értelme… Így a beszélgetések rövidültek, az üzenetek ritkultak, míg egy hónappal később már alig alig beszéltünk… Utolsó üzenetünk óta eltelt már közel két hónap… Szavak nélkül, érzelmekbe temetve, tele emlékekkel, amiket senki nem vehet el tőlem… Nem veheti el tőlünk senki… Azóta hazajöttünk már a lányommal, és lassan visszarázódunk a hétköznapokba… A történet míg élek nem záródik le, sodorjon bárhova az élet… Ennek a történetnek akkor lesz befejezése, mikor utolsót fog verni a szívem… Mert addig él valahol mélyen a remény szívemben, hogy egyszer mellette ébredek fel.
Nem bocsátkoztam részletekbe, a kiutazásom miértjébe és nem részleteztem a magánéletünket sem. Csak egyetlen történet az életemből. Egyetlen, mások számára talán unalmas, számomra mámoros történet. De ki kellett írnom magamból. Két hónap után, ma egy üzenet várt a telefonomban: "Még mindig hiányzol"
(A cikket beküldte: Boyocka)



Kapcsolati problémák pro és konrtra
Egy éve vagyok együtt egy 12 évvel idősebb pasival. Boldogság van, csak nem felhőtlen. Vannak gondok a kapcsolatomban. Ezt most már ki tudom jelenteni. Csak nem tudom, hogy ezek mennyire orvosolható dolgok, vagy mennyire nem. »

Hol van az igazi?
Hol van az igazi nő és hol van az igazi férfi? Egyszer megkérdezte tőlem egy lány, hogy milyen az a szerelem, az igaz szerelem. Mert ő még sose volt szerelmes, legalábbis azt hiszi, hogy még nem volt. Én pedig áhítattal meséltem róla valamit hosszan,... »





Minden jog fenntartva © 2018, www.testunklelkunk.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) testunklelkunk.hu | WebMinute Kft.