Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: A psziché titkai

"Védd magad! Méginkább." II/1.

Itt ez a nagy ház. Én meg… egyetlen éjszakát sem merek közös fedél alatt eltölteni vele. Ez borzalmas. A száz kilométernyi távolság tőle… az már megnyugtató. Kevesebb nem. Hát így kell lennie? Volt anyám és sohasem volt. Van húgom és mégsem lehet húgom. Mond Uram, hát, ekkora bűn terhel engem… hogy ilyen nagy árat szabsz érte?

"Védd magad!" Méginkább.

A hugi még kórházban. Csak a temetésre engedték ki. Hamar ki fogják adni… az „életfogytighoz” képest, amire szükség lenne… túl hamar. Mi lesz akkor? Tudom, mert látnom kell, mire képes egy ilyen állapotban lévő ember. Vagyis, hogy mi mindenre nem… szinte semmire sem képes. Már az eddigiek is kiürítették a kasszánkat. Hogy fogok lejárni… takarítani, mosni… etetni?… Sok év óta még annak is örülnöm kell, ha nem én vagyok terhére a saját családomnak. Segítséget is kell fogadni… Miből tarthatjuk el? Miért ilyen elviselhetetlen? Milyen szépen megvolnánk… szerényen… egy kupacban, mint oly sokan mások… sok jó ember kis helyen… míg felépül. Oly sok eszköz áll rendelkezésemre a hatékony megsegítéséhez… Hogy válik így valóra az a gyönyörűséges látomás-vágyam?…
Emlékszem. Nem bírtam ki, hogy azonnal fel ne hívjam, amikor azt a gyönyörű álmot ébren láttam róla.
„Sötétkék bársony függönyös színpadról léptél a tapsoló, téged ünneplő közönség közé. A hajad és a ruhád kifogástalan, és gyönyörű szép volt az arcod. Szelíd mosollyal, csendes hangon szóltál néhány emberhez, miközben felém közeledtél. Végtelenül büszke és boldog voltam, ahogy figyeltelek. Amikor egészen közel értél hozzám láttam, hogy egy névjegyet nyújtasz felém. Átvettem, és csak ennyi állt rajta:
Végh Ani
előadóművész

Itt ez a nagy ház. Én meg… egyetlen éjszakát sem merek közös fedél alatt eltölteni vele. Ez borzalmas. A száz kilométernyi távolság tőle… az már megnyugtató. Kevesebb nem. Hát így kell lennie? Volt anyám és sohasem volt. Van húgom és mégsem lehet húgom. Mond Uram, hát, ekkora bűn terhel engem… hogy ilyen nagy árat szabsz érte?
- „Ó, nem!… segítő vagy… segítő…”- hallottam. Sehogyan sem értettem. Mégsem kaptam jó ideig más választ, hiába kérdeztem újra és újra. Akkor még nem tudhattam… de a lélekváltásom tényének felismerését követően a misszióm okán, az új személyiséggé változtató, rám ható energiák viszonyait elemezgetve azt már igen, hogy: A közepesen szangvinikus ember… karmikus adósságait már megfizette… Istenhez közel… - rögtön utána pedig, hogy „A belépő szellem fejlett spirituális lény, fénymunkás életcéllal.” – emlékeztetett korábbi olvasmányomra Imádott Hangzatom. Megdöbbentem, mint megannyi más felismerésem miatt, és a villanásnyi megnyugvást újabb ezer kérdés zúzta porrá.
- Miféle segítő vagyok én? Kezemben, szívemben az összes eszköz és nem használhatom? Segítenem kell, de úgy… pont azzal, hogy nem segítek? Hát ez lenne az, ami ellen védenem kell magam… mi több: mindenáron? Védenem magam a kísértéstől, hogy segítséget adjak a tulajdon testvéremnek, miközben látom iszonyú szükségét? S ezzel egyetemben saját magam elvesztésétől is védenem kell magam, mert ez a segítség, de a testvérem magaviselete éppúgy felemésztené emberi energiáim teljességét? – kérdeztem a magasba emelve tekintetem. – Istenem! Adj hát erőt hozzá, kérlek! Záruljon a Végtelen Csend Köre… Áramoljon a Fény... a Tisztító Tűz égesse el főnix-lényem érte, ha kell… Ó, Uram! Ígérem jó csatorna leszek. Boldogan megyek most is e szent máglyára. Érte sem nagy ár.
- „ …” – főhajtással, térdepelve hallgattam a hallhatatlant.
- Hát végképp nem tudok tenni… nem tehetek semmit érte… nem segíthetem ki szűkölködéséből. Értlek Téged, de óriási ár ez a szolgálat teljesítéséért. Hogy fogok elszámolni emberként a lelkiismeretemmel? Ez olyan mérhetetlen súlyt… rajtam túl mutató feladatot jelent számomra, hogy most biztosan elbukok. Ha nem segítek, ha parancsoddal kötöd le segítő kezem… a súly rám száll. Ha pedig segítek szívem szerint, valamennyiünk romlását okozom vele. Igen… Hallom mondod, ó, jó Uram: „…az övét is!” és látom felemelt mutatóujjad, jóságosan feddő tekinteted. „Próbája az övé. Nem mentheti meg senki. Ártalmára lenne az.” …és én sajnos értelek, de… ezt nem vállalhatom fel… Persze… tudom: a poklok poklát szabadítani sem vállalhatom fel új családomra… És magamra sem. Emberként tudom: hiába vállalnám csak magamra… például, ha én egyedül költözöm vele külön, hogy így segítsem… távol tartva őt gyermekeimtől és a páromtól. Mert ugye őrült gondolat… először is… igen… akkor magamtól is megfosztom őket. Nem tehetem. Ez rossz nekik és nekem is. Másodszor meg… én magam kibírnám-e ezt a terhet? Egyáltalán fel kell-e áldoznom magam… a boldogságom… a családom nyugalmát? Ki vethet meg azért, ha nem teszem meg? Tudok róla… hisz megbeszéltem velük: Semmiféleképp nem akarnak a történtek után a meglévőnél szorosabb kapcsolatot fenntartani a húgommal… Bármennyire szeretnének ők maguk is egy családtaggal többet tudni maguk körül, és bármilyen szívesen megtennének érte bármit, ha hagyná… Ha csak egy szemernyi értelmét látnák az erőfeszítéseiknek, ha nem félnének az újabb bántalmaitól… ha nem lennének olyan biztosak az újabb kudarc élmények bekövetkeztében. Mint ahogy én is. Ó, Istenem, adj valami bizonyosságot a megváltoztathatatlanról… vagy csak egy porszemnyi reményt a szívünkbe, hogy képes megváltozni a testvérem. Mi lesz evvel a sokat szenvedett… általam olyan nagyon szeretett emberrel? Nem érem el! Zuhan. Már lefelé zuhan. Mégis tenni akarok érte… hiába minden észérv, meg akarom tartani. Mégsem ugorhatok utána. El kell fogadnom. Parancsod szent. Csak sóhajtozom, és érte, időnként meg hozzá imádkozom.

Fáj a lét

Ó, Istenem, segíts!… Álmot láttam megint. Velem volt, de nem találtam.
- Már nincs itt… - mondták…
Mutatni akarták… nem hagytam. Temetőben jártam… nem hittem, hogy elment… hívtak arrafelé… Nem akartam…
- Csak a megszokott sírok… semmi új… - erősítettem magam. – Az nem lehet… Még itt van velem. – éreztem. Lassan közeledtem… vonzott a szelíd hívás. Lassan megkerültem… a homályt… balról… Jobbra sandítottam. - Még mindig a megszokott… régi sírok… - örültem. Kissé megnyugodtam. És akkor megláttam… frissen hasított akác-kereszt… héjas… sárga… és rajta valami durván rótt írás. Sírdomb helyett a földön kerek akáckeret… a puszta földön… sárga fényben… úszik a szürkeségben.
Látni akartam… a kereszten nevét kerestem. Látni véltem… látni mégse láttam. De már hittem, hogy megtaláltam.

Ha meghal is… Mindig itt lesz velem.
Ádáz harcot vívott. Oly sokszor megbántott.
Gonoszságát szeretetem tartotta féken. A szeretet más dimenzión van. Ott… nem ér el. Oda menekülök… Próbálom szeretni… hogy ne bántson. Marcangolása többé ne fájjon.

Hazavittük. A rémségek kicsiny házába… haza. Az irtózatos kosz ellen felfegyverkezve… fájdalomtól marcangolt szívvel láttam neki a mérhetetlen feladatnak. – Takarítani kell. – parancsoltam magamnak. Magamra maradtam. Jól gondoltam: A testvérem az általam, magamon tapasztalt, már rég óta jól ismert tüneteket mutatta. Próbált erő felett tiszta szándékának megfelelően „tenni”… de ez, illetve ennek sikertelensége még inkább felemésztette a bánata és a titkok hordozása alatt roskadozó ember maradék energiáit is. Csak ült és nézett maga elé. Tudtam, ha nógatom a segítségre… ha csak egy határozott szóval illetem, már ülni sem lesz ereje. Ismertem e jelenséget. Saját bőrömön tapasztaltam, ezért csak abban reménykedtem, hogy most… ebben a helyzetében ő maga nem lesz túl kemény önmagához… mint ahogy én annak idején. Nem ostorozza tovább önmagát, mint haldokló lovat a rossz gazda. Jobb ilyenkor a porban fekvőnek, ha megadva magát sorsának, csak a por csillogását, az ég kékjét, a szél simogató suhogását, a messzi harang szent hangjait veszi észre… mert itt már nincs is semmi más. Itt, ahol a megnyugvást kell találnunk, ahol Isten szent energiáira várakozunk. Feltöltődünk vagy távozunk, de mindenképpen egy rendkívül fontos változáshoz érve kirepülünk végre a felesleges(?) tiszteletköreink ringjéből.
Míg a fürdő, a WC illatossá lett és az Ani szobáját is sikerült félig kitakarítani, az időm kegyetlenül a végéhez ért. Az anyu halálos ágyát, a sok mosatlant, érintetlenül hagytam. A ruhák szanálását, a takarítás folytatását máskorra halasztottam. Mennünk kellett.
Munka közben végig beszélgettünk. Próbáltam erősíteni, bátorítani, magam is megoldást keresni… hangosan gondolkodva látni, amit szinte egyáltalán nem láttam, mert látni sem akartam, amit látni lehetett. Azon kaptam magam, hogy olthatatlan vággyal szeretném összecsomagolni a húgom és most azonnal magammal vinni, mert akárhogy kerestem, semmi más megoldást nem találtam.
- Tudod… félek együtt lakni veled. Aztán meg… először ki kell kérni a többiek véleményét is… és ha csak egyetlen ellenszavazat lesz, nincs jogom elvárni, hogy együtt lakjon veled. De attól tartok… senki sem akar...
- Velem?… Egy egérlukba’ is el löhet lakni…
- Nono! Anci! Meddig?… megint rendben leszel valameddig… És aztán? Ezt már olyan sokszor lejátszottuk. Nincs már feláldozni való egészségem. Ha csak erre gondolok… bizony én leszek az első tiltakozó.
- Akkó mi lössz velem?
- Azt én is szeretném tudni, de gondolni sem merek rá. Ellakhatnál nálunk, ha… - kezdődött gondolataim újabb felesleges(!!!)-tiszteletköre.
- Könyörgök… - élénkült meg a tekintete.
- Bár csak rajtam múlna… most nem lenne ekkora a baj. Mért hagytad ki azt a rengeteg lehetőséget? Ma nem kellene itt tartanod. Ez a sorsod? Mi lesz veled… te szegény? – öleltem át síró testvérem.
A párom józansága ébresztett fel. Csak a megnyugtató határozottságára emlékszem… és a végtelen megkönnyebbülésre, hogy kimondatott az általam kimondhatatlan… helyes döntés.
- No, nem! Szó sem lehet arról, hogy hozzánk költözz. Nem volt még elég? Már rég a saját lábadra kellett volna állnod. Minden segítséget megkaptál. Többszörösen, mint ahogy kiérdemelted. Semmit se becsültél meg. Itt az ideje, hogy szembe nézz a valósággal. Felnőtt vagy, majdnem negyven éves. Senkinek sem kötelessége eltartani téged, főleg amíg te hálából kikészíted a családot.
- De olyan elesett… ismerem ezt a tehetetlen állapotot… A pénz sem segít az ilyen emberen… mellette hal éhen… nem képes… semmire sem képes… - hangoskodott bennem hangtalanul az igazság hangjain a kétségbeesettség. – Ez így igaz, de olyan megnyugtató, hogy mégsem kell magammal cipelnem… mégsem cipelhetem magammal… hogy megakadályoz ebben valaki… van, aki kellő határozottsággal képes kezelni ezt a számomra már-már kezelhetetlen helyzetet. – csengett le az érzés. Már magam is szilárdan így akartam. Egyre nyugodtabbá tett egy új gondolat: - Látod, hugi! Ez az igazi támasz. Ez a védelmező társ. Most elvesztem volna, rossz döntést hoztam volna nélküle. Neked is lehetne… de te… mindenkivel komiszul bánsz… ahogy anyutól láttad. Sorban elvesztettél mindenkit… most már engem is. – futott ki hangtalanul a gondolatkör, míg teljessé nem vált.
Nehéz lélekkel távoztunk.

Ebédszünet volt a főiskolán. Nem sokkal az újabb előadás kezdete előtt szólalt meg a telefonom, amikor a kórházból hívtak. Roppant hivatalos hangon folyt a rövid társalgás köztem és a kórház megbízottja között.
- Sajnos teljes képtelenség. Nem vagyok abban a helyzetben, hogy érte menjek. – válaszoltam ridegen… olyan ridegen, hogy biztosan deres lett a beszélgető társam kezében a kagyló. Ebből pedig forrón sütött, hogy akkor sem mennék, ha fegyvert fognának rám láblógatás közben. – Igen. Az jó megoldásnak tűnik. Megadom a telefonszámát. Ő hívta ki hozzá a mentőt. – zártam rövidre a beszélgetést.
Haragudtam. Mélységesen, acélfényű dermedt lélekkel. Gyűlöltem a szerencsétlent az első pillanattól kezdve - amióta tudatták velem, hogy még aznap este, a távozásunk után bevette az összes otthon lévő gyógyszerét - azt kívántam, bárcsak sikerült volna neki.
Valószínűleg leginkább a magam felszabadulásának egyszerű és gyors megvalósulását reméltem a halálától, amellett, hogy az ő szabadságát is üdítő gondolatnak éreztem. Még akkor is, ha tudtam: súlyos égi következményekkel terhelődik, aki önmaga vet véget földi életének és ezt valójában pont ezért soha nem kívántam neki. De nem ez a sorsunk. Ott volt a mentőangyala. Időben rátalált az öreg barátja, a kórházban pedig ellátták… mint ahogy egyszer sok évvel ezelőtt, amikor nálunk tette meg ugyanezt. Csak emiatt nem tartják bent hetekig a kórházban. Érdekes, hogy akkor is ugyanezt a gyémántkemény haragot váltotta ki belőlem. Ugyanígy nem bántam volna abban az állapotomban, ha halva látom, mint ahogy most sem. Szörnyű, mondhatja bárki, de ma sem érzek lelkiismeret furdalást emiatt. Ez olyan… tényszerű. Haragom múltával hidegen, közönyösen viseltetek eziránt az egész iránt, mintha nem szeretném. Pedig számtalan jelét látom az ellenkezőjének. Csak mintha már valahogy másként… egyben sokkal hatékonyabban tudnám szeretni. Ma már olyan megnyugtató módon, józan szeretettel. Mint ahogy az igazán jó szülő törődik botladozó csemetéjével. Semmi aggodalom, sietség, kétségbeesettség… zaklatottság, csak megfigyelés, jó döntések, tiszta, egyértelmű közlések… Mindez szeretettel átitatva. Következetesség, stabilitás, és zéró harag. Ez segít. Neki és nekem is. Ez a szeretet valahogy kifinomultabb. Nem olyan „medve-pukedlis”, mint korábban. Valódi okos szeretet.
Ó, add Uram, hogy a rám bízott feladattal sikeresen végezhessek… legyen… lehetne… bármilyen fájdalmas látnom a sorsát, melyen át kell vergődnie. Tudom, már készen állok rá. Érzem az erőt, melyet ehhez megadtál nekem. Köszönöm.
(A cikket beküldte: Lhara)



Depressziós vagyok
Nem tudom, mit csináljak súlyos depressziómmal, honnét kérhetnék segítséget, így elmesélem a történetem. Hogyan alakult ki, hogyan küzdhetném le, szeretnék talpra állni, már a két gyermekem miatt is. Sajnos nagyon ingerlékeny vagyok velük. »

Angyali számok
Sokszor nem tudjuk, mi is a megoldás egy adott helyzetben. Lehet, csak körül kell néznünk és észrevenni pár hasznos jelet amit védőangyalaink kreálnak nekünk, pl. bizonyos számokat. Ahhoz, hogy értelmezhessük ezeket a számokat, jó lelkiállapotban kell lennünk. Nem... »





Minden jog fenntartva © 2020, www.testunklelkunk.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) testunklelkunk.hu | WebMinute Kft.