Kategória: Testünk, lelkünk dolgai

Undorító kelepce

Akaratomon kívül kerültem bele abba a förtelmes kutyaszorítóba, ami azóta is komoly fejtörést, és rengeteg aggodalmat okoz. Egyelőre csak remélni tudom, hogy sikerül belőle maradandó - lelki - károsodás nélkül kimásznom, de a módját egyelőre hiába kutatom.

Lassan 18 éve, hogy férjhez mentem. A Párom szüleivel nincs bizalmas, vagy nagyon szeretetteljes viszonyom, bár különösebb gondunk sincs egymással. Minden hétvégén meglátogatjuk őket, és igyekszem tisztelettudóan viselkedni. Néhány hónapja rá kellett ébrednem: apósom - aki egyébként alkoholista, de ezt kimondani, sőt, még gondolni is elképesztő szemtelenség lenne - jobb fej, még részegen is, mint anyósom.
A problémám 3 hete kezdődött. Úgy alakult, hogy kettesben maradtam vele a konyhában. Párom a gyerekekkel sétált, anyósom az udvaron. Apósom megdicsért, hogy milyen csinos vagyok – de ebben másfajta, addig tőle ismeretlen töltést véltem hallani. Aztán közelebb jött, puszi(ka)t adott. (Sose voltam túlságosan puszilkodós, ezért már ez is feszélyezett.) Néhány másodperc, és már a nyakamat érintette, sőt: csókolta. Fogalmam sem volt, hogyan szabadulhatnék, csak elfogott a pánik. Menekültem volna, de hogyan? Csak nem ütöm meg! Tehetetlennek, kiszolgáltatottnak éreztem magam. Igyekeztem eltávolodni tőle, hátráltam, de követett. Bő ujjú tunikám ujjába nyúlt, és így a csupasz hátamra tette kezét. Megint távolabb húzódtam, de sikerült sarokba szorítania. Óráknak tűntek a pillanatok. Egyre csak közeledett, és nem engedte, hogy elfordítsam az arcom. „Adok egy borízű puszit” – mondta, de mindenáron a számhoz közelített, hiába próbáltam elfordítani az arcom. Végül kinyögtem, hogy „Utálom a borszagot!” – és ez egy pillanatra megzavarta – épp annyi időre, amit kihasználhattam a menekülésre. Kiszaladtam az udvarra, hogy a Szerelmem után induljak – akárhova is! Épp akkor érkeztek vissza a sétából. Megkérdeztem, szerinte részeg-e az apja – legalább lett volna mire fognom! -, de ő is megerősítette az én véleményemet: józan. Miért? Elmondtam, mi történt. Biztosan látta is rajtam, mennyire zaklatott vagyok, és teljesen megdöbbent. Aznap este az őrület határán álltam: ha a Drágám közelített, az apját láttam … Brrr! Rémálom!
Azóta néhányszor még próbálkozott az apja – legalábbis azt hiszem, mert felmerült már bennem, hogy azóta paranoiássá tett ez az eset -, de igyekeztem menekülni már attól is, hogy kettesben maradjak vele. Rettegek tőle!
De, hogy igazán fájhasson a fejem: következő alkalommal a 9 éves kislányom „Csókolom!”-ot köszönt neki, viccből. (A gyerekek tegezik, csak én magázom.) Erre odament hozzá – ott, mások előtt! -, megfogta a fejét, és azt hajtogatta: „Majd én adok egy csókot!”. Közel álltam ahhoz, hogy fejbe vágjam, de szerencsére idejében leállította magát. Őt semmiképp sem engedem bántani!
Valószínű, ő maga sincs tisztában annak a súlyával, amit tett, és ha megkérdezném: „Mit akar?”, azt felelné, csak kedveskedni. De, ha akkor valaki benéz a konyhaablakon, vajon mit gondolt volna? Egyértelmű: én vagyok az a fehérmájú bestia, aki el akarja csábítani a 70 éves apósát. (Sajnos volt már korábban egy hasonló „ügyem”: akkor a sógorom próbálkozott. Anyósom – igen indiszkrét módon – elvette és elolvasta a naplómat, amiből minden kiderült. Villámgyorsan terjedt a pletyka, s mire ráébredhettem volna, mi történt, már rosszéletű lettem az egész falu szemében. Senkit nem érdekelt, hogy nem tettem semmi rosszat, csak elkönyveltek bűnösnek. Sőt, már-már a zaklató vált „áldozattá”. Nem kérdeztek semmit, hanem törvényt ültek.) Borzongok a félelemtől, mert ha szólok, akkor is én leszek a rossz, ha nem, akkor viszont bármikor újra próbálkozhat.
Gondoltam rá, hogy valaki okosabbtól kérjek tanácsot. Hívő vagyok, ezért a Pásztor jutott eszembe. De annál rosszabbat nemigen tehetnék, hiszen apósék is abba a gyülekezetbe járnak.
Mi a megoldás? Első felindulásból tudom, de úgy, hogy érintett vagyok, borzasztó nehézzé válik a megfontoltság. Nem akarok én bántani senkit, csak a magam nyugalmát elérni, és mindannyiunkat megóvni a kényelmetlen érzésektől. Értem a Páromat, aki két tűz közé került, és nem tudja, melyik ujját harapja. De „só” se akarok lenni, akit egy „vén kecske” kedvére nyalogathat. Azt nem venné be a gyomrom!
Még az emlékektől is remeg a belsőm, és fogalmam sincs, megnyugszom-e valaha: az emlékeket képtelen vagyok kitörölni az agyamból! Meddig kell még félnem? Tehetek valamit a nyugalmam érdekében anélkül, hogy porig alázzak egy egyébként becsületes, kedves embert? Anélkül, hogy fájdalmat okoznék? Vagy bennem a hiba, hogy még ilyen esetben is próbálok másokra tekintettel lenni? Tényleg ennyi lenne a választék: vagy lenyelek mindent, vagy magamra haragítom a Szerelmemet és egész családját?

(A cikket beküldte: Sirga)

Megemancipált világ negyven év felett
Észrevételem, és a cikkem sorai annak köszönhetőek, hogy egy kedves barátnőmmel csevegve rádöbbentem, mekkorát fordult a világ, mennyire tudunk kivetkőzni magunkból, holott hiszem, hogy az eredeti cél már rég nem az emancipációról szól, csak simán az életben... »

Agykontroll: valóban működik!
Nemrég kezdett foglalkoztatni az Agykontroll, noha már évek óta tudom, hogy ez létezik, és hogy ki is José Silva és Dr. Domján László. Elolvastam két könyvet, amelyekben magyar emberek valós sikersztorijai találhatók. Szinte faltam a sorokat. »