Kategória: Testünk, lelkünk dolgai

Undorító kelepce

Akaratomon kívül kerültem bele abba a förtelmes kutyaszorítóba, ami azóta is komoly fejtörést, és rengeteg aggodalmat okoz. Egyelőre csak remélni tudom, hogy sikerül belőle maradandó - lelki - károsodás nélkül kimásznom, de a módját egyelőre hiába kutatom.

Lassan 18 éve, hogy férjhez mentem. A Párom szüleivel nincs bizalmas, vagy nagyon szeretetteljes viszonyom, bár különösebb gondunk sincs egymással. Minden hétvégén meglátogatjuk őket, és igyekszem tisztelettudóan viselkedni. Néhány hónapja rá kellett ébrednem: apósom - aki egyébként alkoholista, de ezt kimondani, sőt, még gondolni is elképesztő szemtelenség lenne - jobb fej, még részegen is, mint anyósom.
A problémám 3 hete kezdődött. Úgy alakult, hogy kettesben maradtam vele a konyhában. Párom a gyerekekkel sétált, anyósom az udvaron. Apósom megdicsért, hogy milyen csinos vagyok – de ebben másfajta, addig tőle ismeretlen töltést véltem hallani. Aztán közelebb jött, puszi(ka)t adott. (Sose voltam túlságosan puszilkodós, ezért már ez is feszélyezett.) Néhány másodperc, és már a nyakamat érintette, sőt: csókolta. Fogalmam sem volt, hogyan szabadulhatnék, csak elfogott a pánik. Menekültem volna, de hogyan? Csak nem ütöm meg! Tehetetlennek, kiszolgáltatottnak éreztem magam. Igyekeztem eltávolodni tőle, hátráltam, de követett. Bő ujjú tunikám ujjába nyúlt, és így a csupasz hátamra tette kezét. Megint távolabb húzódtam, de sikerült sarokba szorítania. Óráknak tűntek a pillanatok. Egyre csak közeledett, és nem engedte, hogy elfordítsam az arcom. „Adok egy borízű puszit” – mondta, de mindenáron a számhoz közelített, hiába próbáltam elfordítani az arcom. Végül kinyögtem, hogy „Utálom a borszagot!” – és ez egy pillanatra megzavarta – épp annyi időre, amit kihasználhattam a menekülésre. Kiszaladtam az udvarra, hogy a Szerelmem után induljak – akárhova is! Épp akkor érkeztek vissza a sétából. Megkérdeztem, szerinte részeg-e az apja – legalább lett volna mire fognom! -, de ő is megerősítette az én véleményemet: józan. Miért? Elmondtam, mi történt. Biztosan látta is rajtam, mennyire zaklatott vagyok, és teljesen megdöbbent. Aznap este az őrület határán álltam: ha a Drágám közelített, az apját láttam … Brrr! Rémálom!
Azóta néhányszor még próbálkozott az apja – legalábbis azt hiszem, mert felmerült már bennem, hogy azóta paranoiássá tett ez az eset -, de igyekeztem menekülni már attól is, hogy kettesben maradjak vele. Rettegek tőle!
De, hogy igazán fájhasson a fejem: következő alkalommal a 9 éves kislányom „Csókolom!”-ot köszönt neki, viccből. (A gyerekek tegezik, csak én magázom.) Erre odament hozzá – ott, mások előtt! -, megfogta a fejét, és azt hajtogatta: „Majd én adok egy csókot!”. Közel álltam ahhoz, hogy fejbe vágjam, de szerencsére idejében leállította magát. Őt semmiképp sem engedem bántani!
Valószínű, ő maga sincs tisztában annak a súlyával, amit tett, és ha megkérdezném: „Mit akar?”, azt felelné, csak kedveskedni. De, ha akkor valaki benéz a konyhaablakon, vajon mit gondolt volna? Egyértelmű: én vagyok az a fehérmájú bestia, aki el akarja csábítani a 70 éves apósát. (Sajnos volt már korábban egy hasonló „ügyem”: akkor a sógorom próbálkozott. Anyósom – igen indiszkrét módon – elvette és elolvasta a naplómat, amiből minden kiderült. Villámgyorsan terjedt a pletyka, s mire ráébredhettem volna, mi történt, már rosszéletű lettem az egész falu szemében. Senkit nem érdekelt, hogy nem tettem semmi rosszat, csak elkönyveltek bűnösnek. Sőt, már-már a zaklató vált „áldozattá”. Nem kérdeztek semmit, hanem törvényt ültek.) Borzongok a félelemtől, mert ha szólok, akkor is én leszek a rossz, ha nem, akkor viszont bármikor újra próbálkozhat.
Gondoltam rá, hogy valaki okosabbtól kérjek tanácsot. Hívő vagyok, ezért a Pásztor jutott eszembe. De annál rosszabbat nemigen tehetnék, hiszen apósék is abba a gyülekezetbe járnak.
Mi a megoldás? Első felindulásból tudom, de úgy, hogy érintett vagyok, borzasztó nehézzé válik a megfontoltság. Nem akarok én bántani senkit, csak a magam nyugalmát elérni, és mindannyiunkat megóvni a kényelmetlen érzésektől. Értem a Páromat, aki két tűz közé került, és nem tudja, melyik ujját harapja. De „só” se akarok lenni, akit egy „vén kecske” kedvére nyalogathat. Azt nem venné be a gyomrom!
Még az emlékektől is remeg a belsőm, és fogalmam sincs, megnyugszom-e valaha: az emlékeket képtelen vagyok kitörölni az agyamból! Meddig kell még félnem? Tehetek valamit a nyugalmam érdekében anélkül, hogy porig alázzak egy egyébként becsületes, kedves embert? Anélkül, hogy fájdalmat okoznék? Vagy bennem a hiba, hogy még ilyen esetben is próbálok másokra tekintettel lenni? Tényleg ennyi lenne a választék: vagy lenyelek mindent, vagy magamra haragítom a Szerelmemet és egész családját?
(A cikket beküldte: Sirga)



Ősz
Szeretem az őszt. Magam se tudom pontosan miért, de szeretem, talán mert olyan szépen van benne az elmúlás, a változás. A változás pedig kell. Mindig kell. Szeretem a csendes őszi esőt hallgatni, csak úgy kibámulni az ablakon. Várni a napsütést, hogy... »

Valaki folyton segít
Feje zsongott. - Micsoda tavasz! Micsoda finom süti illat! - gondolta, ahogy szétnézett maga körül. Minden szokatlanul eleven és szépséges volt. Szeme a pici urnakripta vésett betűire tévedt: - Nahát, mami! Nem csak álmomban találkozhatok veled? - ujjongott a... »




Minden jog fenntartva © 2024, www.testunklelkunk.hu | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | Kapcsolat: info (kukac) testunklelkunk.hu | WebMinute Kft.