|
Kategória: Testünk, lelkünk dolgai TörténetünkSajnos mostanság egyre többet foglalkoznak a rákkal.Csak az a gond hogy míg komolyabban nem érinti az embereket (tisztelet a kivételnek), addig nem foglalkoznak a komolyabbik oldalával sem. Egy mondattal tudnám leírni: "Állandó küzdelemre tanít, kitartásra, olykor türelemre és megmutatja, mekkora akaratod van Élni!" Ez a cikk a mi életünk történésünk. Tavaly decemberben sokat beszélgettünk, tervezgettünk párommal, hogy városba kéne költöznünk és el kéne indulnunk végre (sajnos faluhelyen ez nehezebb). Egyéb okokból kifolyólag úgy döntöttünk, megcélozzuk az egyik várost. Mindent átbeszéltünk, számításba vettünk, legalább is azt hittük. Aztán január végén odaültünk Anyu elé, elmondtuk, mit hogyan szeretnénk. Én minden zsigeremben (még most is), azt éreztem, el kell indulnunk, lesz ami lesz alapon. Új környezetre, új arcok megismerésére és arra vágytam (vágyok most is), hogy a szakmámban elhelyezkedve dolgozhassam. És legyen egy lakás, ahová beérve a kedvesem vár, vagy én várom őt haza és ne kelljen vitatkozásokkal teli hétköznapokat leélni. Saját otthonunkra vágytunk. Ezt elmondva anyunak, bár aggódva, de megértve bennünket, támogatott mindenben. Miután kettesben maradtunk, megkérdeztem: - Mi baj van veled mostanában, megint sokat veszekedtek? Válasz: - Találtam a vállamban és a hasamon egy csomót, megijedtem, nem tudom mi lehet. Én: - Anyu, de ha bármi lesz is, ha kicsit is fáj vagy valami, azonnal elmész az orvoshoz? Ő: - Persze kislányom, ne aggódj, menjetek csak. Így hát nekiugrottunk a dolgoknak. Mentünk, kerestünk albérletet. Március elején még semmit nem találtunk. Láttam Anyun, hogy nem jól van. Bár ezek apró hétköznapi tünetek voltak. Kérdeztem: - Anyu, mi van, ha a csomó miatt van? Menj el dokihoz! Megnyugtatott, azt mondta, hogy elmegy és valamit csak mondanak. Eközben lett a fején egy dió nagyságú seb, csak úgy, ami áprilisban, egy héttel azután, hogy végre albérletet találtunk, teljesen kifakadt. Nagy nehezen rábeszéltem, hogy intézzen, menjen valahova, ahol megvizsgálják, ugyanis egy bizonyos kórházból nyílt sebbel kiengedték. Elment diagnosztikai vizsgálatra. Bár akkor még nem mondott konkrétat. Hanem akkor, mikor rosszul lett, majd magához tért ,elmondta: - Azt mondták rossz indulatú daganat. - Egymásra borulva sírtunk és veszekedtünk is. Hogy ha tényleg, akkor mielőbb tenni kell azért, hogy kezelhető maradjon a helyzet. Elkezdtem fűzni, menjen kórházba és csináljanak valamit. Vegyenek vért, szövettant. Ehhez képest egy hónapon keresztül, miközben gyengült a kórház semmit nem volt hajlandó tenni, eleinte még a sebet sem kezelték a fején. Ez már májusban volt.. Április két hetét végigsírtam. Persze a családdal sem épp illő módon lett közölve sem az elköltözésünk (nem így képzeltük), sem Anyu betegsége, hisz anyu kérésére alig akartam mondani bármit is. Ráadásul közben már a költözésem is megvolt. Félig itthon, félig ott. A Párom közben dolgozott. Akkor mikor sírtam éjjeleken át, a kedvesem mondta, nem biztos, nem csináltak semmit, ne vedd alapnak, hogy rosszindulatú. De vigasztalhatatlanná váltam. Hisz ha anyámat elveszítem, MINDENEMET elveszítem. Én azért élek mert ő él, és ő azért él, mert én élek. Ez igaz mind fizikai, mind lelki téren. Sajna már június elején jártunk, még mindig nem voltunk beljebb, se vizsgálatok, se eredmény. Na szegény mamám - aki nevelt bennünket és ránézésre megmondta anyut látva, sok jóra ne számítsunk - felhívott az újságból egy doktort június második hetében, és innen már elindult a lavina. Két héten belül lefolytak a vizsgálatok. Harmadik héten közölték azt, amit mi már felfogtunk, de nem kezeltük tényként, anyukánk 46 évesen, utolsó stádiumban lévő tüdőrákban szenved, amely áttétes. Az, hogy anyu daganatos, nagyjából leszűrtük, de arra amit elmondtak, nem számítottunk. Volt egy hét, míg minden nap azzal a bizakodással keltem és feküdtem, hogy ez nem velünk történik. Miután beletörődtem, önzőnek és elkeseredettnek éreztem magam. Azért, mert ha ez engem így kikészített, szegény anyám valójában mit érezhetett? Én meg a magam démonaimmal foglalatoskodok?! De azon a keseredettségen átlépni nem volt könnyű és az sem, hogy a hétköznapok újra hétköznapokká váljanak. Újratervezés volt szükséges. Megtanultam az egészből, hogy - nem szabad elkeseredni - ez a legnagyobb ellenségem, - ki kell tartani. Anyu küzdeni akarása emberfeletti és ismét ámulatba ejtett. Ez adott erőt ahhoz hogy anyuval küzdjek tovább (természetesen a két testvéremmel együtt), - tényleg meg mutatkozik, kik fontosak neked az életedben és a családban, Rengeteget köszönhetek az igaz barátaimnak, mellettük három embernek: anyám nővérének, a nem vérszerinti testvérem feleségének és a nagymamámnak. Ők hárman rendíthetetlen emberi és természetfeletti erőről tettek újra tanúbizonyságot. Belőlük merítettem erőt ahhoz, hogy legyen merszem szembenézni mindazzal, ami még hátravan. Akármerre alakuljon is. Én anyu mellett akarom tölteni tartalmasan, értelmesen azt az időt, amit még az Élet enged. Értékeljétek az anyukátokkal eltölthető időt, ne vegyétek félvállról az egészséget! És szívből éljetek és okosan, hogy emlékekben és élményekben gazdag lehessen az életetek! Mert az élet minőségét tényleg csak ez adja meg! (A cikket beküldte: Anikó333)
|