Kategória: Testünk, lelkünk dolgai

Sorsom III.

Folytatódjék a történetem.
Én 21 éves vagyok, kisfiam, Norbert pedig 2 esztendős. S azt is bebizonyítom, hogy az ember másodjára sem biztos, hogy tanul a hibáiból.
A várva-várt jobb sors sem érkezett meg, viszont annál inkább megleltek a gondok.


Folytatódjon tehát a történetem.
1985-ös éveket tapossuk és még mindig egy kisebb bányászvárosban járunk.
A robbanást szép lassan kiheverte a város, de az emlékét, a mai napig őrzi, fel-felelevenedik még az az éjszaka, és 26 év távlatában is megborzonganak a városlakók. Az a generáció, amely akkor lépett ki a nagybetűsbe, ma már középkorúnak számít, de lassan elcsitult minden körülöttem. Ritkábban állítottak meg, hogy meséljem el az én verziómat, hiszen mindenki más-más módon élte meg, illetve át, ezt az időszakot.
Fiam, Norbi, egy végtelenül aranyos, vidám gyermek, és nagy boldogság számomra, hogy igazi anya lehetek.
Újra megtanult mindent, járni, ülni, beszélni, stb.
Hatalmas akarat volt bennünk.
De, vissza kell kanyarodnunk egy picit, mert egy évvel korábban megismertem, egy fiút, mondhatni, hogy nem tanultam a hibámból, de én mégis úgy gondolom, és gondoltam, hogy a fiamnak apa kell, fontos számára az apaszerep elsajátítása.Egy gyermeknek nem csak az anyára van szüksége, hanem az apára is, így lettünk beprogramozva.
(Mivel, hogy ő élő személy, nem használom az eredeti nevét, és a számára kínos jeleneteket sem fonom be a történetembe,természetesen, ami fontos és a továbbiakra nézve, kihagyhatatlan azt kendőzés nélkül leírom).
Legyen a neve, mondjuk Imi.
Egy esti gimnáziumban ismerkedtem meg vele. Egyszerű, de művelt fiú volt, jó humorral, és zenei érzékkel megáldva. Dobos volt egy fúvós zenekarban.
A korábbi tapasztalatok alapján, elhatároztam, hogy csinos, sőt szép férfi nem kell, mivel rá illett ez a fogadalom, pont megfelelt, barátság, majd nem sokára szerelem lett belőle.
Akkor már saját lakásom volt, a bánya segített hozzá, berendezve, hátránya, csak az volt, hogy bérlakás volt.
A családja kérése az volt, hogy hivatalos legyen a kapcsolatunk, mert milyen dolog együtt élni, csak úgy, meg minden.
Komolyan leinformáltak, hogy ki és mi vagyok, mert az ő kicsi fiacskájuk nem vehet el akárkit.
Nagy szerepe volt ebben az ügyben a kedves anyósomnak. Megpróbáltam mindent, egyszer mentem át hozzájuk és megláttam egy csodálatos virágot, tudván, hogy szereti, megvettem neki. Az első reakciója az volt, hogy minek hoztam. Mondtam, hogy mert tudom, hogy szereti a virágot, s kedveskedésből. Elvette és annyit nem mondott, hogy köszönöm. Mondjuk ez volt az utolsó alkalom, amikor én valamit adtam neki, a kötelezőn kívül.
Igaz, hogy ő sem halmozott el szeretettel.
Egyik legaranyosabb megnyilvánulása az volt, amikor találkoztunk egy régi ismerősével és megkérdezte, hogy a lányod. Nem, nem dehogy, csak a fiam felesége - volt a válasz. Még a meny címet sem érdemeltem meg. Na, anyósomról ennyit.

Szeptember közepén vittem haza a fiamat a kórházból, s az esküvőnk októberben volt. Imi jól elvolt a Norbival, olyanok voltak, mintha apa és fia lettek volna. Szépen éltünk, már-már a Mamám is kezdett megnyugodni, hogy mégis jól választottam. Én természetesen boldog voltam, hiszen szerelmes voltam a férjembe.
Norbi három éves lehetett, amikor egy nap apró piros pontocskák jelentek meg a homlokán, de csak ott. Levittem orvoshoz, de nem tudta, hogy mi az, s azt sem, hogy mitől lehet.
Másnapra ezek a pontok, hólyaggá nőttek, majd az egészből egy nagy lett, beborítva az orrát homlokát szemét és húzódott fel a hajas fejbőrön a tarkója irányába. Ez a folyamat egy nap alatt játszódott le, s hétvége révén nem volt más lehetőségem az ügyeletre kellett levinnem. Amikor az orvos meglátta, rögtön tudta, hogy övsömöre van a kicsimnek. Azonnal beutalt kórházba, illetve szemészeti ügyeletre. Fiatal, roppant szimpatikus doktornő volt az ügyeletes, miután megnézte a fiamat, elkezdett fehéredni, sápadni, majd anyak rendje és módja szerint elvágódott.
Kiderült, hogy kezdő volt az édes és még nem látott ilyen esetet, amit nem bírt, hogy nem lehetett látni a szemét a Norbinak, róla mintázhatták meg a Quasimodót. Félelmesen nézett ki, a méregtől majdnem szétrobbantam, amikor bámulták a gyereket, néhol sajnálkozva, hol meg utálkozva. Csak egy anya értheti meg, hogy mit éreztem.
Az övsömör, tehát azért övsömör, mert a derék vonalába levő idegeket támadja meg, csak ritka esetben jelenik meg máshol. Neki a homlok, orr, fejtető vonalában, és félő volt, hogy a szeme, illetve a látása maradandó károkat szenved.
Nem jutott más az eszembe, felültem a legközelebbi vonatra és felvittem a klinikára, ide kéthetente, havonta jártunk ellenőrzésre, biztos voltam benne, hogy fogadnak. Sajnos az orvosa tanulmányi úton volt, de a régebbiek közül találtam, aki megnézte, s azonnal átirányított a László kórházba, mert fertőző beteget nem tudtak ott ellátni. Egy kb. 4x3-as fakkokban voltak, egyesével elhelyezve a gyerekek.
Reggel dolgoztam, majd futás Budapestre a fiamhoz.
Abban az időben, még szigorúan vették a látogatási időt. Nem is engedtek be hozzá, hiába mondtam, hogy munkából jövök és fel is kell érni. A portán levő akárki, csak hajtotta a magáét, addig-addig, amit már kiabálni kezdett velem. Mindenki minket nézett, nagyon égő volt, mert ilyeneket ordított, hogy mit képzelek magamról, ha ilyen beteg a gyerek, akkor hol csavarogtam idáig. Na nem mintha köze lett volna a dologhoz, de én másnap mentem, miután bekerült a kórházba, nem gondolom, hogy hibáztam. Minden voltam, csak szép és jó nem. A pumpa, már emelkedett,és mondtam neki, hogy azt nem tilthatja meg, hogy feltelefonáljak az osztályra. Szerencsére, egy olyan nővér volt ott aki ismert még a klinikáról és elmondtam neki, hogy mi történt. Nem telt bele tíz perc, már a kezemben volt az igazgató úr által aláírt, látogatási engedély. Bármikor bemehettem e fiamhoz. Nem vagyok kárörvendő, de jól esett, amikor legközelebb találkoztam ezen egyénnel, meglobogtattam a cetlimet és bepáváztam az előtérbe.
Örömömre szolgált, hogy itt is a kedvenc volt, és ennek meg is lett az eredménye, hamar gyógyult, de utógondozásra át küldték az István kórházba.
Egy hónapig volt benn, de az emlékét nem lehet kitörölni. Vörös hegek maradtak utána, ami az idő múlásával halványult, de végleg nem tűnt el.
(A cikket beküldte: karpatiás)



Mosolyogj
Mindenki életében vannak jobb és rosszabb napok. Hiszem, hogy jókedvvel sokkal könnyebb átvészelni a mindennapi élet nehézségeit. Persze nem könnyű mosolyogni, ha a gyerek épp nem fogad szót, vagy nincs meg amit épp keresel, vagy ha a férjednek nincs türelme hozzátok. »

Le a bunkó pasikkal, avagy amíg trágya van...
Amíg trágya van, veréb is. Hangzik az egyik kedvenc szállóigém, ami véleményem szerint az egyik legnagyobb igazság a Földön. Igaz ránk, emberekre vetítve akár az élelmiszeripar, akár a média területén. De ugyanúgy párkapcsolati szinten. Mert amíg kellenek a bunkó... »




Minden jog fenntartva © 2024, www.testunklelkunk.hu | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | Kapcsolat: info (kukac) testunklelkunk.hu | WebMinute Kft.