Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Őszi gondolatok

Gondolatok az életről és a halálról, a táj és a lélek kapcsolatáról.
Egy nagymama visszaemlékezése elmúlt életére.
Mit mondhatnék még: filozófikusan próbálom megközelíteni, vajon mi is az életünk értelme.


Az őszről az jut az eszembe, amint napsárga levelek hullanak a fákról és béke van, csend és nyugalom a világon.
A temető kapuján sétálok be, és nézelődöm, próbálok ráhangolódni az elmúlásra. Az emberek hajlamosak tudatosan nem gondolni rá, mert azt gondolják így könnyebb.
Én valahogy nem így vagyok ezzel, megnyugtató érzés fog le, ha az elmúlásra gondolok.
Nem is tudom, talán már jártam ott, egyszer régen, egy műtét során, amint kiléptem a testemből, láttam magamat fentről, amint az orvosok sürögtek-forogtam körülöttem.
És nem féltem, valahogy minden olyan magától értetődő volt, a dolgok a helyükre kerültek. Nem akartam visszajönni, ezt határozottan tudom. Olyan hihetetlen nyugalom vett körül, amit azóta is keresek, de itt a földi életben nincs meg.

Persze, nagyon szép itt, az őszi táj, mint egy festmény, a fák között átszűrődő napfény, ami már nem bántóan meleg, csak épp simogat.

Nagy a csend, amint belépek a kapun.
Itt nyugszik apám és anyám, de még a gyermekem is, rokonok ismerősök, életem részei.
Megrohannak az emlékek, szegény anyám mennyire nem tudott élni. Mert élni is tudni kell, szeretni önmagad, hogy mások is szerethessenek. Anyám nem tudott élni, mindig megfeddte önmagát valamiért, mindig elkövetett valamit, vagy csak úgy gondolta.
Apám meg nagyon is élt, rövid életében megélt minden megélhetőt, amit mások hetven év alatt sem.
Pici kisbabám meg nem is élt, szinte csak látogatóban járt itt a földön. Élete két hónapja nekem a büntetések, elviselhetetlen fájdalmak korszaka volt.
Isten bocsássa meg, de könnyű szívvel engedtem el, tudtam többet nem szenved már.
Lassan már hatvan évvel hátam mögött, elmenni készülök, de nem félek és nem gondolok rá fájdalmasan.
Igazán szép életem volt, nagy családom körében lassan csak hallgatok, és melegség önti el a szívemet, elvégeztem, amiért jöttem.
Az unokák csillingelő nevetése, mint édes forrásvíz a lelkemen.
Életem párja, ha megfogja a kezemet az örök élet biztonsága járja át a bensőmet.
Mit kívánhat még az ember lánya, ha nem ezt, hogy szerethessen, és visszanézve nem bánja meg az életet.
Nem mondom, hogy nem követtem el hibákat, mert mindenki hibázik
Nem mondom, hogy nem kellett nagy csatákat megvívni, nem kellett többször is belehalni az életbe.
Amikor majdnem elveszítettük egymást, amikor más karjaiban kereste az elérhetetlent.
De mindennap hálát adok istennek, hogy megengedte, hogy anya lehessek, ezt a csodát nem megélni szinte bűn és bűnhődés.
Leülök a padra és nézem a néma sírokat, nekem beszélnek.
Felnézek az égre és csodálom a metsző kékséget, a szél felébredését, vihar közeledik, de nem sietek, nem kell sietnem. Még maradok kicsit talán, mert itt a földön is az örök békét keressük.
(A cikket beküldte: khaty21)



Változás
Saját tapasztalataim alapján térek ki a változásokra. Mitől változhat szerintem egy ember, és én mitől változtam. Továbbá egy szilveszteri érdekességet is hozzáfűztem. Nekem igazából tetszik, remélem más is így gondolja majd. :) »

Van újrakezdés?!
Az eddigi életemről szól. Talán érdekel valakit, talán nem. De a magam kedvéért és azokért, akik mellettem maradtak, megéri leírni. Azt hiszem, egy kicsit kesze-kusza lesz, de ahogy eszembe jutottak a dolgok, úgy írtam le. »




Minden jog fenntartva © 2021, www.testunklelkunk.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) testunklelkunk.hu | WebMinute Kft.