|
Kategória: A psziché titkai Magamba néztemEz egy élettapasztalat, egy igaz történet. Önvallomás magamról. Talán ma már másképpen működnek a dolgok. Talán jobban lehet segítséget kérni, kapni. Szívesen veszem a hozzászólásokat, véleményeket másoktól.Több éve tartó krónikus arcüreggyulladásom, a doktorok szerint nem létezik, nekem viszont komoly tüneteket okoz. De tényleg vissza-visszatér, és vannak tűneteim is. Én érzem, és szenvedek tőle, a családom meg már unja. Az új családom… Mert a családot, amiben felnőttem a mai napig nem tudtam feldolgozni. Most leírom. Nem azért, hogy sajnáljatok, az rajtam már úgysem segít. Ez is csak történelem, amin túl kell lépnem. A családom, amiben felnőttem, állt egy alkoholista apából, és egy pszichiátriai beteg anyából. A szülők művészetként űzték a verést. Az apukánk a fejünket ütötte, az anyukánk pedig felvilágosult volt abban, hogy apukánk rosszul csinálja azzal a fejre ütéssel, ezért Ő a fakanállal próbálkozott fenékre, és arra a tájra, mert azt úgy kell csinálni. Sosem felejtem el, hogy hány fakanalat eltört rajtam, majd egyre erősebbeket és nagyobbakat vásárolt. Én folyton oda raktam a kezem, hogy megvédjem magam, így rendszerint az kapott a legtöbbet. 6 éves koromban egyik reggel egy hatalmas pofon volt az ébresztő. Azzal vádolt édesanyám, hogy beengedtem a nagypapámat a lakásba, aki elvitt valamilyen papírt az amúgy zárva tartott szekrényből. Az a papír nagyon fontos volt, és most miattam lopták el. Nah, kimásztam a kapu tetején, és elindultam a szomszédos faluba szeretett nagymamámhoz. Ő akkor már nem élt, viszont alig pár hónapja küldött vissza a szüleimhez, mert amíg bírta, és nem lett nagyon beteg, ő nevelt engem. Már majdnem elértem abba a faluba, amikor elkaptak. Az arcomon nagyon sokáig látszott a pofon nyoma, és én senkinek sem mertem elmondani az igazat, hogy kitől és miért kaptam azt. Elég sok ilyen vélt, vagy jogos, de mindenképpen felnőttes problémám adódott egész gyermekkorom alatt. És nem segített senki. Jött néha a gyámhatóság, de el is ment. E mellett apróságnak tűnhet, de csak 40-es villanykörtét lehetett használni, ami félhomályt okozott. Legjellegzetesebb képem kiskoromból, hogy takaró alatt összegörnyedve kucorgok, mert fáj, és hideg van. Hogy rossz gyerek voltam-e? Belejavítgattam az ellenőrzőmbe általánosban, mert nem akartam kapni a rossz jegyek miatt is. Még a félévimet is átjavítottam, mert megbuktattak oroszból, és én 4-es csináltam belőle. Elérkezett a nap, hogy elég erős voltam megfogni édesanyám kezét, és akkor megváltoztak a dolgok, legalábbis fizikailag. Középiskolában viszont már jól tanultam. Több tantárgyból is én voltam a legjobb. Találkoztam tanárokkal, akik hittek bennem. Voltam osztályelső. És egyetemista. Elköltöztem otthonról. Dolgoztam az iskola mellett. És ismét találkoztam emberekkel, tanárokkal, akik sokat tettek értem. Amikor végeztem, rögtön lett munkám, amit már 11 éve csinálok. Jelenleg élem az életemet. Próbálom korrigálni a gyerekkoromból magammal hozott károkat. Merthogy akad némi, testileg és lelkileg is gyötrő vállalkozás volt felnőni. Folyamatosan jöttek mellém az emberek, akik felrántottak, kiegyenesítettek, felépítettek, valamint felértékeltek . Úgy érzem nagyon sokat fejlődtem, és sokkal erősebb ember vagyok már. Nélkülük nem tartanék itt. Célokat tűzök ki magam elé, amelyek sorra meg is valósulnak. Ez a javulás csak folytatódni fog. Tanulok, erősödök és fejlődök. Nagyon pozitív hozzáállásom van, és hiszem, hogy egyszer véglegesen túl tudok majd lépni önmagamon. Mert ez nagyon nehéz. Benne van a zsigereimben, benne van a lényemben a bizonytalanság. Még akkor is, ha sokszor éreztem már úgy, hogy sikerült túl lépni önmagamon, hogy olyat csináltam, amire büszke lehetek, hogy eljutottam helyekre, amelyekről álmodtam. Van még hová fejlődnöm, van még hová eljutnom, és van még mit csinálnom a világban. Még sok minden hiányzik. (A cikket beküldte: brünella)
|