Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: Egy kis ezotéria

Kétely

Előző cikkem, Új író? - Szócséplés! címmel, az automatikus írás életembe való betüremkedésének kezdetéről hivatott tájékoztatni.
Ezúttal a történet folytatását képviselő, értelmező - már ahogy én tanultam meg viselni elkerülhetetlen sorsom - leírást adnék kedves olvasóim elé.


Silány munkám okát keresem...
Nem elég eredeti, hisz tele a világ ilyen gondolatokkal megtöltött könyvekkel és a legsilányabb is több annál, amit én produkálok.
A kifejezés rendszerem szegényes, messze nem fejezi ki mindazt a csodát, amit érzés formájában megérkezve jelent. Valószínű, hogy a tárgyi tudásom szerény mértéke is oka a fenti ténynek. Nincs megfelelő határozottságú, jól meghatározható, érdeklődést felkeltő stílusa; zavaros, kapkodó, nehézkes, s így aztán nehezen érthető. Túl aprólékosan törekszik a kifejezés pontosságára, komor, unalmas. Fárasztó.
Hogy lesz ebből komoly, tisztelhető, sokat adó, és sokat átadó munka? Olyan munka, mellyel én kívánom megtisztelni a majdani olvasóim. Csak válságban lennék, ami megoldódik, ami megoldható?… Nem hallom!… Hogy… tennem kell ezért?… nekem… magamnak kell ezért tennem. Köszönöm. Ámen.
Lehet, hogy az emberi lényem ítéli csupán ilyen módon meg mindezt? Ha másoknak felolvasom, értik. Egyesek könnyeznek, messzibe révednek, mások sercegő, forró dicséretembe fognak (amit olyan rosszul viselek), vagy ami még nehezebb számomra - némán maguk fölé helyeznek.
Bennem van minden kételyem oka. Meg kell keresnem. Az okot… okokat látva… tán jobb lehetek… pontosabban írhatok… érthetőbben adhatom át. Meg kell keresnem azt is, hogy én magam ki vagyok. Ki az, aki „hall” és kié a kéz, mely veri a billenytűket, rója, kanyarítja kapkodva a szavak betűit, esik kétségbe a lassúsága, „tyúkesze” végett, amikor nem képes mindent lejegyezni, ami „érkezik”? És ki volt az, akiről tudni engedtetik, hogy már nincs itt, aki nem írt, nem kellett tovább adnia semmiféle tudnivalót, hogy gondolatot ébresszen, aki csak született, növekedett, gyerekeket szült, házat épített meg üzletet… tapasztalt?

Fájdalommal szülöm soraim… és mennyei örömmel, mint gyermeket. Nehezemre esik az írás. Persze nem is csupán azért, mert az emlékek, melyeket boncolgatok, több évezredes ólomsúlya nehezedik rám, leginkább, mert nem tudok írni.
Csak a súgást hallom… másolom, mint íródeák. Már ha hallom. De írnom kell akkor is, amikor a hallásom a végletekig megromlik. Jön az írás kényszere, végre neki kezdek, de úgy járok, mint a megromlott szemű idős ember, aki elfelejti olvasás előtt az orrára biggyeszteni a szemüvegét, s csak mereszti szemeit. Sokszor semmit sem hallok. Csak a kényszer… a fájdalmas kényszer. Az gyötör. És persze az összes emiatt rám törő lelki nyavalyám… önvád és ostorozás, lelkiismeret furdalás, irigység, düh és harag, önbizalom hiány, melyek miatt csak még inkább romlik a helyzet. Már amelyiket le nem küzdöm a tapasztalataimmal átitatott, gyarapított akaraterőm, de legtöbbször inkább valami csodás, szeretetteljes külső érintés, sugallat segítségével, tanácsai által.
Jönnek az érzésként beáramló gondolatok, ám rögvest bajban vagyok, ha nem kapom szinte teljesen készen, mint ahogy a rövidebb, líraibb formában kifejeződőeket, hanem nekem kell megfogalmaznom(?) - Jut eszembe… már ha én fogalmazom bármely tekintetben… mert ugyebár a csatornának ez nem tiszte. Igen. A prózai forma már bővebb, változatosabb kifejezést kíván. Rossz „hallásom” és megromlott, alapjában is érzékeny, gyenge idegrendszerem miatt nem vagyok kellő toleranciával, megfelelő koncentrációval, és memória teljesítménnyel felvértezve hosszabb, főleg a prózai szövegek lejegyzéséhez. Kétségtelen: a csatorna nem elég tág a kevésbé koncentrált prózához. Talán majd a folyamatos áramoltatás kimossa, kitágítja a medret… tehát folytatni kell. Érdemes, ha nehéz is.
Rongyos, foszladozó tudati képességem pedig, mely jelen életem elejétől kezdve majd négy évtizedig kitűnően működött, ma már egy súlyos gyógyszermérgezés miatt, az állandó karbantartás mellett is csak akadozva, botladozva szolgál. Mégis most mérte rám az Ég ezt a számomra oly mérhetetlen feladatot… Bizonyára tudja, mit akar. Ha most, hát most. Tudom, a sorsom felülbírálni sem tisztem.
A szókincsem… az irodalmi műveltségem? Nos, azzal aztán meg végképp nem vagyok, mert nem lehetek megelégedve. Nem csoda, hisz az eddigi emberi létem során igen csekély olvasottságra tettem szert. Pedig mióta az eszemet tudom, egyenesen imádtam a könyveket. Ma is emlékszem… az első mámorító iskolai élményemre… a könyveim fölséges, semmi máshoz nem hasonlítható, varázslatos illatára… no meg a színes, információval teli, bájosan magyarázó képeire, és a betűk összeolvasásának sziporkázó izgalmára.
Mindezen túl… Túlságosan gyorsan száguldanak a gondolataim. Néhányukat lepkehálóval sem lehet befogni csapongásaik… csapongásaim közepette. Eleve egy szeleburdi teremtés vagyok, az is biztos.
Máskülönben meg egyre inkább bebizonyosodik számomra a teljes képtelensége annak, hogy valaha lehet megfelelően gazdag a szókincse az ilyen „íródeáknak”. Egyáltalán létezhet-e olyan nagy szókinccsel, irodalmi műveltséggel rendelkező zseni az emberek között, aki perfekt képes tolmácsolni az égi tartalmat? Ugyanis tapasztalom, hogy az „érzéscsillám-sugalmazások” oly végtelen árnyalattal és pontossággal érkeznek, amihez az emberi szavaknak tán nincs is meg az a gazdagsága (megfelelő változatossága, árnyaltsága) - bár töretlenül keresem! -, amellyel maradéktalan pontossággal ki lehetne fejezni a „hallottakat”, le lehetne jegyezni az odaátról érkező üzeneteket.
Mégis írnom kell. Meg kell tennem… Hogy mégis mi sarkall… mi hajszol bele? Még nem látom egészen tisztán. Ennyi év múltán sem. Persze még emlékezhetek a kezdetekre. Amikor minden tudatosságtól mentesen a munkám… a legprózaibb hivatalos iratok fogalmazásának, szerkesztésének kellős közepébe „íródott” bele az a néhány nyúlfarknyi versben, és olyan… faramuci, félig próza, félig lírai alakban megjelenő leheletnyi gondolat. Megijedtem magamtól. Azt hittem valami rendkívül különös betegség tört rám. Megjártam én már addigra az önkívület, az őrülethatárokat… a pokol egynémely bugyrait. Menekülőre fogtam… nem fogadtam el az őrület e leheletnyi lehetőségét sem. Inkább kész voltam megtagadni az írást. Azt a feladatot, amit nem tagadhattam meg. Írnom kell. Meg kell tennem… Hogy mégis mi sarkall… mi hajszol bele? Még mindig nem látom egészen tisztán. Ennyi év múltán… a sok-sok kutatás után sem.
Ó, ti, méricskélő, megnevező, skatulyázó tudós emberek! Én, a tudálékos is közétek tartozom… a magam módján járom időnként a ti utatok, még ha csupán érintve, keresztezve fordulok is elő rajta.

Megrendítő élményem kezdetben úgy próbáltam lerázni magamról, mint hajlékot nem találó, ázott kutya a lucskot kint, a zápor kellős közepén álldogálva. Minél jobban igyekeztem elhatárolni magam tőle, annál határozottabban türemkedett be az életembe. Míg aztán észre kellett vennem, milyen mérhetetlen örömöt okoz azoknak a soroknak a leírása, melyek egyfajta önkívületi állapotomban tudják csak fizikai formába lopni magukat, s később, az újra olvasásukkor előtoppanó új gondolatok és érzések pedig eleven, égi fénnyel világítva, vagy éppen sűrű szürkületen keresztül rám hunyorítva, még tovább voltak képesek fokozni e hatást, az örömöm.
Különösen a homályosan pislákoló gondolat-szolárok csábítottak. Az örök kíváncsiságom… igen, az örök kíváncsiságom, amit évek hosszú során át a szorosan műszaki beállítottságú és anyagi javakban gondolkodó logikai ember lelkének legeslegmélyebb rétegeibe szorított… valami… vagy tán valaki, egyre nyilvánvalóbban éreztem… új életre kelt.
Ezzel szinte párhuzamosan figyeltem fel arra, hogy erősödni kezd bennem valami… ismeretlen eredetű félelem. - Félek tán örülni? – merengtem olykor. Persze nem minden ok nélkül. Sokan furcsán kezdtek viselkedni velem. Néha még ellenségesen is. Ezt valóban rosszul viseltem. Rosszul esett, ha valaki a segítő szándékom ellenére sem tudott, vagy éppen látványosan nem is akart velem együtt emelkedni, az öröm állapotához közelíteni. Ám hamar rá kellett ébrednem, hogy a félelmem kialakulására bizony más okot is adott elém az élet. Ma már biztosan tudom: Féltem, hogy valami ismeretlen, szokatlan dolog teljesen meg fog változtatni… a megszokott, jól begyakorolt életem elkanyarodik… talán túl hirtelen… túl élesen… és akkor felborulhat. Féltem és minden lehető módon tiltakoztam... de bekövetkezett, mint minden, amit ilyen határtalan erővel vonzunk be, mint a félelem. Viszonylag hirtelen állt be a határozott körvonalú változás…
Első momentuma volt, hogy nem féltem többé örülni!. Tudtam felhőtlenül, rendkívül intenzíven örülni, mint egy apró gyermek. Ezzel a sugárzó belső örömmel már semmi sem – még a félelem sem - volt képes versenyre kelni, nem hogy legyőzni azt. Éreztem, hogy továbbra is bántom ezzel az embereket, de a szinte állandó eufóriám mások szemét szúró éleit, hegyeit remeteségem és velem született - csak később felismert - őszinte, belül hordozott szerénységem hamarosan képes volt tompítani. Míg később csak egy normális mértékben boldog ember képét engedte láttatni. Bár még ez is sok esetben feltűnő volt, hisz ezek a sugarak nem maradnak belül. Megérintik, hatásuk alól senki sem mentesül, senki sem, aki ebben az állapotunkban kapcsolatba kerül velünk.
Így kezdődött életem gyökeres változása.
Viszonylag rövid idő múlva a félelmet mintha végleg „kiírta” volna belőlem az az új lényem, akivé szinte egyik percről a másikra lettem. Az életem – éreztem – végleg és visszafordíthatatlanul elkanyarodott attól az iránytól, amit a „józan eszem” már évek óta megtervezett, fixa ideaként, megrögzötten követett és továbbra is totális céltudattal követendőnek ítélt. Azután is - és annak ellenére -, miután már bekövetkezett… visszafordíthatatlanul bekövetkezett a lényem totális átalakulása. Elfogadtam. Ó! Micsoda állhatatosság!
Az új lény lényegének önmagán belüli ellentétessége és határozott ereje viszont, amit hamarosan felismerhettem, ugyanezt az állhatatosságot mutatta. No ez aztán a komoly erőellentét… ilyen fokúan, és egy személyen belül! Mit lehet ezzel kezdeni? Mit lehet… mit kell tenni ebben a helyzetben? Megoldhatatlan, lehangoló gondot jelentő helyzet alakulhatott volna ki, ha a bennem mindig izzó, lángjafojtottan szunnyadó, „örök optimizmusom” erejét nem szította volna fel akkorra már az új létem mámorának viharos erejű szele. Nem volt megoldhatatlan feladat… erő és idő pazarló kesergés, kétségbeesettség. Remekül mentek a dolgok. Minden új gondom csupán egy-egy izgalmas, unaloműző feladatot jelentett, amelyek megoldása kizárólag csakis újabb örömök forrása lehet, mint ahogy azokká is váltak. Ily módon pedig igen gyorsan megszületett a bennem immáron egyenrangú lényként létező két erő nagy „coci’lista” szerződése (már ahogy a mi Hofi bácsink ejtette), az egyességek folyamatos és szabályos sora. S így a két lényem egymást emelve, erejét növelve, közösen, már mind könnyebben meghozta - sokszor igen bonyolult helyzetekre -, a gyors és a lehető legmegnyugtatóbb megoldásokat adó döntéseket. Könnyű így élni. Igen. Könnyű. Annak, aki ebben a csodás helyzetében csak az eredményekre figyel, azt élvezi. Akinél - mert minden, ami az eredményt hozza -, teljesen ösztönösen, olyan… igazán tudattalan módon működik. De aki tudatosan éli meg mindezt… akinek látnia kell az okok mélységeinek nagy részét, mert ugye valami mitikus eszközként kell tennie a földi dolgát, s így kell tudatnia, láttatnia másokkal is e folyamatokat. Vagy éppen óvni, vigyázni kell, segítenie kell láthatatlanul a próbát tevők földi életét úgy, hogy ők aztán legfeljebb sejtsék, de tudni ne tudjanak róla… Hát… ? Ez már korántsem olyan könnyű. Igaz, hogy a problémák sorra megoldódnak körülötte, meg szokatlanul tisztán, a környezetében élők többségéhez képest valóban tisztábban láthatja, kell látnia a lét kérdéseit, de ez megannyi új, más dimenzió síkon jelentkező gondot idéz elő számára. Ezzel külön meg kell tanulnia bánni… és elbánni, mert ezek sem maradhatnak megoldatlanok, különben zavart kelthetnek a tényleges élet síkján is. Így aztán valóban sokkal felelősségteljesebben kell eljárnia minden egyes, még a legegyszerűbb esetben is. Ám, ha ezt odaát már vállalta valaki… tennie kell. Hiába próbál menekedni emberi mivolta minden ízében akár, ha az örökkévaló lénye tudja a felvállaltakat és szent szándéka véghezvinni azt.
Tudhatom… Eszköz vagyok. Az írás is az. Mi ketten vagyunk képesek az odaátról magammal hozott szándékokat megvalósítani. Az írásokon keresztül megkapott „emlékeztető üzeneteim” segítségével terelnek engem is (az emberi testbe zárt, megvakított és megsüketített, de a feladataim elvégzéséhez minimálisan szükséges látás és hallás képességével megajándékozott örökkévaló lényem) a megfelelő ösvényre ideát.

A félelmem nem volt alaptalan. Az életem valóban borulgat. Időnként tényleg úgy imbolyog, mint hajó a viharos tengerárban és legtöbbször akkora dőlésszöggel, hogy józan ész már csak a süllyedés iszonyát tudja várni, de ezzel egyetemben a nyugalmam alig-alig inog meg. „Szinte hideg vagyok.” – gondoltam ilyenkor mindaddig, míg egyszer csak valódi bizonyságot nem kaptam erről az önismereti tényről, mint ahogy folyamatosan oly sok másról is: bátor és magányos (egyfajta remete) …és hideg… és érzékeny… és erős. Vasbeton logikai lényem sem könnyű meggyőzni egy-egy tényről. Legtöbbször sokszoros bizonyságot kérek az égiektől egészen egyszerű tényekre is. Jól körbe járom az új információt, forgatom, ízlelem.
Hiába vett körbe életem ezt megelőző fojtogatottsága, lefojtottsága… most mégis szép sorban minden a felszínre jut. Nincs az az erő, mely mindezt visszatarthatná. Így kell lennie… mert a feladat feladat... tennem kell…
Végtelen az én hálám… Ó, jó Uram!
Nos, neked is, a Benned Élő Igaz Istennek is hálás vagyok kedves, aki most olvasod soraim. Talán, mert adhatok ezzel valamit úgy, hogy leginkább én lehetek hálás érte.
(A cikket beküldte: Lhara)



Adventi angyalok
Angyalok nélkül elképzelhetetlen az ünnepi készülődés és a karácsony. Angyalok ülnek a karácsonyi asztal körül, és a fenyőfát is díszithetik apró angyalok. A latin eredetű szó (adventus) megérkezést jelent. »

Egy kedves szó a depresszió ellen
Eltelt három év, amióta az első depresszióm elért, és most, hogy egy újabb ködös, nehéz időszakon vagyok túl, úgy döntöttem, leírom mindazt, amiért itt vagyok köztetek! Leírom, hogy mit jelent számomra ez a Portál. »





Minden jog fenntartva © 2019, www.testunklelkunk.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) testunklelkunk.hu | WebMinute Kft.