Kategória: Testünk, lelkünk dolgai

Hogyan lesz az emberből az, amivé válik? (I.)

A cikk ötletét egy fórumkérdés adta: "Szereted a munkádat?" Kapásból azt válaszoltam, hogy nagyon.
És tényleg így van.
(Vagy mégsem?)
Milyen pályát futottam is be?

Kislány koromban gőzöm nem volt arról, hogy mi szeretnék lenni. Kézügyességem nem volt, a sportolással, zenével, tánccal sem ismertettek meg, tehát a sportolói, művészeti pálya lehetősége eleve kizárt volt.


Anyukám egyszer (talán mert az oviszünet idején nem volt kire bízzon) bevitt a munkahelyére. Gyors- és gépírónő volt, többszörös országos bajnok. Az írógépe (mechanikus, kb. 25 kg-os nehéz dög, mai napig őrzöm, mert megvásárolta, amikor nyugdíjba ment) teljesen lenyűgözött. De nem tudtam vele mit kezdeni. Írni, olvasni sem tudtam még, de az a masina megfogott. Kicsi lányként arról álmodoztam: bárcsak tudnék valamit kezdeni azokkal a billentyűkkel!

Teltek az évek. Akkoriban divat volt általános után szakközépiskolába menni, hogy a gyerek minél előbb kenyérkereső legyen. Mivel semmilyen szakma nem érdekelt, időnyerés céljából gimnáziumba mentem. (A kézügyességem nem javult, bár több négyzetméter, csodálatos keresztszemes kézimunka van a hátam mögött. Nyilvánvaló volt, hogy abból nem tudtam volna megélni, csak a magam örömére, hobbiból böködtem a kongrét.)
Lévén a matek a kedvenc tantárgyam, matematika-fizika tagozatra iratkoztam. Nagyon-nagyon jó tanáraim voltak (csakúgy, mint általánosban), de a mateknál jobban semmi nem érdekelt. (Na jó, a nyelvtan és az irodalom is közel állt hozzám, de annyira nem, hogy bölcsész szakra kacsintgassak.) Eljött a harmadik év vége, vészesen közeledett a határidő, amikor be kellett adni valamelyik felsőoktatási intézménybe a jelentkezési lapot (mert a lakatos apukám nem tudta elképzelni, hogy az ő két gyereke ne diplomás legyen), s még mindig nem tudtam, mi akarok lenni. Azt tudtam, hogy elméleti, kutató matematikus nem, mert a dolognak a gyakorlati része érdekelt. És tanár sem, mint a bátyám.
Anyu azon a nyáron is bevitt a munkahelyére, amolyan diákmunkára, ami persze csak látszatmunka volt. Még mindig azon a rohadtnehéz dögön írt, pedig akkor már megjelentek az elektronikus írógépek. Ám ő képtelen volt rajtuk dolgozni. Az évtizedek alatt berögződött erős ütések, amivel a mechanikus gép billentyűjére kellett csapni, az elektromos gépnél 5-6 karakter bevitelét jelentette ugyanabból. Igaz, ott könnyű volt a javítás, mert a szöveg előbb egy memóriába került, s csak utána a papírra. Ám az anyukám sokkal gyorsabban és hibátlanabbul tudott dolgozni az őskövületen. A precíz munkára szükség is volt, mert pénzügyi osztályon dolgozott. Ha gyors és pontos munkára volt szükség, mindig hozzá vitték az anyagot.

És még mindig nem tudtam mit kezdeni azzal a csodált géppel. Viszont megismerkedtem anyu kollégáival, akik matematika tanárokból lettek számítógép programozók. Magukkal vittek a Várba, ott volt egy nagy gép, amin nem is tudom már milyen programokat futtattak. Felcsillant a szem: ez az, ezt akarom csinálni! Programozni!
Akkoriban indult az ELTE-n az első programozó matematikus szak. S amikor megtudtam, hogy az országban az az egyetlen, ahol nem kötelező az orosz nyelv (hú, de nem boldogultam a ragozással!), akkor tudtam: ott a helyem. Negyedikben nem lehetett velem bírni. Úgy dobtam sutba az orosz könyvet, mint a huzat! Megmondtam az orosztanárnak: hagyjon engem békén, mert arra a nyelvre nekem már nem lesz szükségem. (Állítólag egyszerűen kifelejtették az újonnan indult szak tantervéből. :D) S kimondottan bosszantott, hogy a negyedikes bizonyítványomba a csupa ötös mellé kaptam egy kegyelemhármast oroszból. Hiszen a kettes, mennyivel jobban mutatott (és az igazsághoz közelebb is állt) volna. :D Egyébként azóta nagyon megbántam, mert gyakorlatilag 8 év elvesztegetett idő volt. Ugyanakkor nevetséges volt, hogy 4 év tanulás után többet tudtam angolul, mint oroszul. Az ELTE-n nem is kellett tanulnom, megéltem a középiskolából hozott munícióból. Egyszer bementem megkérdezni, mikor van angol vizsgára időpont. A tanár rámutatott a padra: most, tessék leülni. Csak hebegtem, de nem volt menekvés. Négyesre kollokváltam, csak úgy, kapásból.
Kezemben a friss diplomával, ám gyakorlatilag nulla programozói tudással bekerültem egy hatalmas gyár számítóközpontjába.

Csillogószemű pályakezdőként elkezdtem a pénzkeresést...

(A cikket beküldte: syria)



Családi átok - Egy nem túl meglepő meglepetés
.... Még ezt a mai csődületet. Barátnő gyerekkel, ismerős az ajtóban, közben a telefon is csörög. Nem mondom, hogy túlzottan kedvelem az ilyen és ehhez hasonló napokat. Na, de csak sorban. A barátnő már bent, az ismerős megy, így tudok a telefonra is válaszolni. A... »

Pótemberek
Ezt a szót először az Elizabethtown című filmben hallottam először. Érdekesnek találtam, de átsiklottam rajta, mert jött még jobb is ebben a filmben. De most újra megnéztem és elgondolkodtam rajta, mi is az a pótember, és rájöttem, hogy én is az vagyok. »




Minden jog fenntartva © 2024, www.testunklelkunk.hu | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | Kapcsolat: info (kukac) testunklelkunk.hu | WebMinute Kft.