Kategória: Testünk, lelkünk dolgai

Hogyan lesz az emberből az, amivé válik? (II.)

Tulajdonképpen óriási szerencsém volt. A főnököm nagyon szerette a fiatalokat és maximálisan megbízott bennük. Bennem is, aki nem győztem titkolni, hogy úgy jöttem ki az iskolából, hogy nem tanultam meg a szakmát. Persze, hiszen mennyivel vonzóbb volt moziba, mint előadásokra járni. :D
Sportot űztem abból, hogy egyik moziból ki, a másikba be. Heti 2-3 napon, 1-2 filmet néztem meg, de volt, hogy hármat. A rekordot, a napi 4 filmet egyszer sikerült csak összehoznom. Nem kis logisztikai munka volt: komoly tervezés kellett, hogy az egyik film végeztével odaérjek a következő elejére. :D (Akkoriban még egymást érték a mozik, s a jegy ára is kijött a zsebpénzemből, amit matek korrepetálással egészítettem ki.)


Ám a munkahelyemen nem volt mese: programokat kellett írni. Nagyon nagy hasznát vettem a matematikai logikámnak, és nem utolsó sorban a kiváló kollégáimnak. Ha elakadtam, mindig készséggel segítettek. Olyan, hogy szakmai féltékenység, irigység nem létezett. Elmondhatom: pár hónap alatt behoztam a több éves lemaradást.
Eszméletlenül élveztem a munkát. A szervező leírta a feladatot, átgondoltam a program tervét, s az éppen aktuális programnyelven (Assembler, PL1, COBOL) nyomtatott nagybetűkkel kódlapra írtam, amit a lyukasztónő programkártyára rögzített. Ő olyan profi volt, hogy ha valamit elírtunk észrevette, s lelyukasztotta úgy is, ahogyan szerinte helyes, s kifordította a pakliban az ő verzióját. Az esetek 99%-ában igaza volt.
Az elméleti munka után jött a gyakorlati. A gépen először a szintaktikus (nyelvhelyességi), majd tesztadatokkal a szemantikus ellenőrzés (vagyis, hogy azt csinálja-e a program a megadott adatokkal, ami az elvárás).
A számítógépidőnek szabott rendje volt. Az "éles" feldolgozások mindig elsőbbséget élveztek a programfejlesztésekkel szemben. Volt olyan, hogy a fejlesztésre váró programjaink akár 2-3 napig sem kerültek be a gépterembe. Na, ez volt az, amit nem tudtam elviselni. Hogy ne haladjon a munkám, hogy ne legyek készen határidőre!? A határidő számomra szent és sérthetetlen volt. (Amíg élek nem felejtem el: egy piszokul nehéz, a gyártáshoz szorosan kapcsolódó, bonyolult program elkészültével a főnök behívott, s a következő szavakkal adta át a havi fizetésemnél is több prémiumról szóló levelet: "kollegina, nem hittem volna, hogy ezt a feladatot határidőre ilyen jól meg fogja oldani". S mégis rám bízta, annyira hitt bennem is és a többi fiatal munkatársban is.)
Rendszeresen belógtam a gépterembe, s inkább elvégeztem az operátorok munkáját, csak hogy haladjak. Ennek az volt a hozadéka (túl azon, hogy megtanultam a gépkezelést is), hogy megtapasztaltam: amit az íróasztal mellett kiötlök, az hogyan néz ki a gyakorlatban. Nem egyszer elborzadtam: atyavilág, hogyan tudtam olyan algoritmust kitalálni, ami ugráltatja az operátorokat. Villámsebesen átírtam a programot felhasználóbaráttá. S persze, a határidőimet mindig tartottam. Az operátorok bármikor szívesen beengedtek az összes szabály ellenére (mit szabály! mindig kiderítettem a gépterembe vezető ajtó számkódját :D), mert tudták, hogy gályázok helyettük is. Amit valami különös oknál fogva nagyon élveztem.

Ez így ment több mint egy évtizedig, amikor is megjelentek a mai számítógépek elődjei. Először a COMMODORE64, utána rengeteg 16 bites förmedvény. Egyetlen közös volt bennük: ahány gép, annyiféle klaviatúra. Természetesen angol billentyűzetekkel, amikhez házilag lettek barkácsolva a magyar ékezetes karakterek. Az volt az igazi tudathasadás! Az újabb programnyelvek mellé egyszerre kb. 8 féle billentyűzet kiosztás is létezett, amin nap-mint nap dolgozni kellett. A magyar billentyűzetek megjelenése után hosszú hónapokig tartott, mire ráállt a kezem, hogy az Y nem a U, hanem az X betű mellett van. Ezen körülményeket okolom azért, hogy soha nem tudtam megtanulni "vakon" írni. A történelem megismételte önmagát: anyukán nem tudott átállni a mechanikus írógépről elektromosra, én meg...

A rendszerváltás pillanatok alatt elsöpörte az összes termelő gyárral együtt azt is, ahol dolgoztam. Sokakat kirúgtak, sokan elmentek maguktól. Engemet GYES-en ért a változás. A munkába állásom után váltani kellett. Nem tetszett, hogy programozás helyett irodatechnikai eszközöket kell forgalmaznom. Kimondottan utáltam. De adódott a lehetőség: jöttek a különböző szövegszerkesztők, egyiket a másik után tanultam meg. Önerőből, minden tanfolyam nélkül sajátítottam el a szövegszerkesztés csínját-bínját. Közben lett egy otthoni számítógépünk, hatalmas nagy merevlemez kapacitással: 40 Mbyte-os volt! (Ma már csak nevetünk ezen, de akkor az csúcs volt a 10-20-as kapacitásúak mellett.) S az otthoni gépen DOS-os WordPerfect szövegszerkesztő volt angol, a hivatalin meg WINDOWS-os Word magyar billentyűzettel. (Mindkettő angol menürendszerrel.) És képes voltam mindkettőt elég gyorsan használni. Persze, tudjuk az árát...

Egy idő után elegem lett abból, hogy kiestem a szakmából. Olyan helyet kerestem, ahol visszaküzdhetem magamat a programozásba. A mostani munkahelyem ilyennek tűnt. De évek teltek el, mire az adminisztrátori feladatok helyett végre kaptam programozásit. Újra és újra tanulnom kellett. A Delphi-nél megálltam, pedig nagyon élveztem az új technológiát. Sajnos az új magyar módi jegyében kiszervezték a hivatalból az alkalmazásfejlesztést. Amit mi pillanatok alatt megcsináltunk a fizetésünkért, azt most rakás fényestekintetű vállalkozó csinálja súlyos milliárdokért, nagyságrendekkel rosszabb minőségben.

A végeredmény: programozóból első osztályú aktakukaccá, telefonos kisasszonnyá változtam. Lehet, kissé nagyképű a hasonlat, de olyan, mintha Michelangelóval széklábakat faragtattak volna.
Ám nem panaszkodom; igyekszem megtalálni a munkámban a szépséget. Mert van benne, s igazán nem esik nehezemre jópofát vágni hozzá. :D

Életem legszebb időszaka volt, amikor azon a hatalmas gépen dolgozhattam. (A képen az látszik, ahogy a masinát a MÉH telepre való elszállítás előtt lyukszalaggirlandokkal feldíszítettük. Majd szabályosan elbúcsúztattuk.) Nyugodt tempóban ledolgoztuk a 8 órát, utána hazamentünk, a hivatali dolgokat bent hagytuk, éltünk a családunknak.

Most mi van? Az ember leül a PC elé, s ha nem vigyáz, 12-14 óra múlva is ott ül. Pusztán csak azért, mert szereti a munkáját.

A történetemnek két tanulsága van:
- vigyázz, mit kívánsz, mert megkapod (a billentyűk a megélhetésem részévé váltak)
- amit az ember igazán akar, azt biztosan eléri, ha megdolgozik érte.
(A cikket beküldte: syria)



Mások vagyunk...
Egyszerűen nem értem az embereket és persze sokszor magamat sem, miért nem tudunk néha jól reagálni dolgokra. Nem tudjuk elfogadni az átlagostól eltérő dolgokat. Tanítani kellene esetleg? Hogyan reagáljuk le ezeket a dolgokat? Haláleset, beteg ember,... »

A Hölgy Magazin
"…ez tényleg nekem, nekünk szól!" N. Márta Érdekli Önt az asztrológia? Kíváncsi, hogy álmai mit jelentenek? Tudja mik az egészséges életmód alapkövei? Esetleg munkát keres, de nem tudja, milyen a nyerő önéletrajz, motivációs levél ? Szeretne választ... »




Minden jog fenntartva © 2023, www.testunklelkunk.hu | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | Kapcsolat: info (kukac) testunklelkunk.hu | WebMinute Kft.