Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: Testünk, lelkünk dolgai

Esetem a véletlennel?

"A világ kétféle emberből áll. Ha valami szerencse éri az első csoportot, az nem csak szerencsét lát, vagy véletlen egybeesést, ők jelet is látnak benne. Bizonyítékot, hogy odafenn van valaki, aki vigyáz rájuk. A másik csoport puszta szerecsét lát, örömteli fordulatot."

Teljesen váratlanul kezdődött az egész. Eleinte nem is gondoltam semmi rosszra. Egy nap munkából hazamenet megszédültem pár röpke másodpercre. Mivel nem tartott sokáig, nem foglalkoztam vele különösebben. Eltelt valamennyi idő, mikor egyik nap édesanyám döbbenten kérdezett rá, mi történt a nyakammal. A tükörbe nézve meglepődtem. Ott ahol a nyakláncom volt alatta széles sávban sötétebb, feketésebb lett a bőröm. Elképedve néztem, majd lemostam. Hallottam valahol, hogy az arany alatt mikor megfeketedik a bőr az betegséget jelez. Mivel nem éreztem gondot, szokatlan furcsaságnak tudtam be és nem foglalkoztam vele tovább.

Egyik nap azonban kicsit komolyabb lett a dolog. Ezzel már kénytelen voltam foglalkozni. A szaggató fejfájás volt az első. Nem volt az a gyógyszermennyiség, amitől elmúlt volna. Lázasnak nem éreztem magam, apró hőemelkedésem volt csupán. Még ezzel sem akartam foglalkozni, különösen mivel másnap munkába kellett mennem. Estére rosszabb lett a helyzet, akkor már az étel sem maradt meg bennem, csak a víz. Édesanyám aggódó tekintetére emlékszem. Nem szólt egy szót sem, csak a szemében láttam, hogy baj van. Reggelre jobban lettem, ezért azon gondolkoztam, hogy irány a munka. Végül mégis úgy döntöttem csak saját megnyugtatásomra, hogy elmegyek az orvoshoz, egy napot ki lehet bírni.
A sűrűn előforduló hányós-hasmenős járvány idejére sikerült időzíteni persze ezt a kis rosszulétet, így érthető módon arra gondoltak, velem is ez a baj. A doktornő már hajszál híján el is engedett utamra némi gyógyszerrel, mikor meggondolta magát. Megkért, hogy feküdjek az asztalra, megtapogatja picit a hasam.
Az első érintésénél megfagyott az ereimben a vér és kiszakadt belőlem a kérdés: mi az ott? Mintha egy deszkalapot tettek volna a hasamba a bőröm alá. Csak az arcán láttam, hogy komolyabb baj van. És már sorolta is, hova menjek, melyik kórház, milyen vizsgálatra küld el. Azt mondta sürgősségi beutalót ír nekem, mert ha ez az, amire ő gondol, nem érek rá kivárni a háromhetes sort. Értettem a célzást. Bár nem árulta el mi az, amire gyanakodott, mégis rövid időn belül megölhet. Szinte gyerek voltam még, éretlen fejjel. Halálra rémültem, főleg mivel kórházban sem voltam még.
Vérvétel, nőgyógyász, ultrahang. Tipikus kórházi hozzáállással. Egyedül a nőgyógyász volt annyira kedves, hogy látva az ijedtségem próbált vigasztalgatni. Szerinte vakbél lehet inkább és ha időben jöttem, simán megúszhatom. Jól esett a kedvessége.
Konkrétan persze nem mondták ki, de vakbélként kezelték. Infúziót kaptam, mindenféle azonosíthatatlan bogyókat és egy darab jeget a pocimra. Vicc az, hogy a hasam magától egyáltalán nem fájt. Persze ha az orvosok éppen gyalázták az ujjaikkal akkor éreztem. Enni tilos volt az esetleges műtét miatt.
Nem nagyon akaródzott gyógyulni. Eléggé egyedül éreztem magam. Persze egy néni biztosított róla, hogy az én betegségembe bele lehet halni, csak úgy megnyugtatásul. Mindenhol van egy kibic. Hatan voltunk egy kórteremben. Egy néni akinek levágták a lábát, egy másik, akinek majdnem, egy veseköves és két csendben szenvedő rajtam kívül.
A családom hűségesen járt be hozzám, persze finomabbnál finomabb falatokkal. Nem mertem megenni őket. Őszintén szólva kicsit összezuhantam és megrémültem.
Nem tetszett az orvosoknak, hogy nem gyógyulok. És akkor jött egy elég rossz éjszaka. Hányinger, emelkedő teshőmérséklet, megveszekedett forgolódás. Emlékszem, hogy eljött a reggeli vizit előtti idő. Ilyenkor a nővérek szobáról szobára jártak és megbeszéltek mindent, beadták a gyógyszereket. Jó korán volt. Emlékszem rá félálomból, hogy a szoba közepén lévő asztal köré álltak és halkan beszélgettek. Egy-egy pillanatra riadtam csak fel álmomból, nem akartam tudomást venni a kényszerű ébresztőről. Újra elaludtam, majd újra felébredtem. Amikor kinyitottam a szemem egy nővér állt az ágyam mellett bal oldalt. Emlékszem rá, hogy fekete haja volt és kedves hangja. A kezével megsimogatta a homlokom és csak annyit mondott kedves hangon: "minden rendben lesz" és a nevemet is mondta.
Bárhogy is próbálom az arcát felidézni képtelen vagyok rá...

Utána megint elaludtam és meglehetősen nyugodtan pihentem az orvosok érkezéséig. Innentől kezdve rohamos gyorsasággal javult az állapotom. Többé már nem lettem rosszul. Kivéve egy alkalmat, bár akkor már az éhségtől. Eltelt egy pár nap már és még egy falatot sem ehettem. A legtöbbször egy idős nővér volt velünk. Kikecmeregetem a folyosóra és megkerestem. Közöltem vele, hogy rosszul vagyok. Azt mondta, hogy hoz gyógyszert rá. Mondtam neki azért vagyok rosszul, mert éhen veszek lassan. Félve bár, de adott pár kekszet és teát. Úgy ettem, mint valami kiéhezett kutya. Gyanakvó pillantással néztem mindenkire, aki csak rámert nézni a kekszeimre és befaltam mind. Amikor kezdett úgy tűnni, hogy rendbejövök, akkor végre ehettem normálisabban is és szép lassan helyrerázódtam. Annak rendje és módja szerint gyógyultnak nyílvánítottak és rövid úton belül kitessékeltek a kórházból. Kellett az ágy.

Az idősebb nővért kérdeztem meg, akit legtöbbször láttam velünk, hogy hol van az a nővérke, akinek fekete a haja. Nem tudom a nevét sem, csak annyit, hogy fiatal és fekete a haja.
Egyetlen ilyen nővér sem volt ott a válasza szerint. Hozzáteszem bár őt láttam a legtöbbet a nevemet még ő sem tudta, bár ez érthető.
Nem tudom ki volt az a nővér. Mély bánatomra nem emlékszem az arcára sem. Halk szavai maradtak csak meg bennem és az a kedves simítás a homlokomon.
(A cikket beküldte: kallypso)



Halottaink emlékére
"Jézus dicsőségben feltámadt, ahogy mondta.-Ez az én reményem is!" Halottak napja. Egy nap, mely sokunk számára nehéz, néha elviselhetetlen, hiszen ilyenkor a gyertyák villózó fényében még inkább érezzük elhunyt szeretteink hiányát. Még fájóbb számunkra az... »

Agykontroll: valóban működik!
Nemrég kezdett foglalkoztatni az Agykontroll, noha már évek óta tudom, hogy ez létezik, és hogy ki is José Silva és Dr. Domján László. Elolvastam két könyvet, amelyekben magyar emberek valós sikersztorijai találhatók. Szinte faltam a sorokat. »




Minden jog fenntartva © 2020, www.testunklelkunk.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) testunklelkunk.hu | WebMinute Kft.