Weboldalunk egyes szolgáltatásainak és funkcióinak eléréséhez cookie-k használata szükséges. További információ






Kategória: Szerelem

Egy szerelmes lány vallomása-okulásképp másnak

Egy párkapcsolat története, melynek célja felhívni a figyelmet arra, hogy értékeljük a párunkat, és mindig küzdjünk (persze, ha érdemes). További célja még rávilágítani, hogy ne csüggedjenek az egyedülálló nők, mert mindenkire várhat valaki, és sosem szabad feladni a reményt, hogy megtaláljuk az igazit.

Mit is írhatnék egy lányról, aki szerelmes? Egy olyan lányról, aki mindig mindenkit megkapott életében, aki megtetszett neki, akire vágyott. És most itt ül tehetetlenül, számlálja a heteket, napokat, az órákat, hogy újra láthassa szíve igazi választottját, akitől olyan messzeség választja el ez időtájt, amibe bele se mer gondolni. Azt a fiút, akiről csak a mesékben lehet hallani. Nem is igazán a fiú személye a csoda, hanem az a kapocs, amiről általában az emberek mítoszokban beszélnek. Amikor valaki könnyedén kiejti a száján, hogy megtaláltam életem társát, tudom, hogy Ő az, közben sok emberrel próbálta már kiteljesíteni az életét, és sok emberrel is próbálja még „Ő” utána. Amikor idős, éltes embereket látsz az utcán, kézen fogva, és látod a szemükben, hogy igen, tényleg Ő volt életem társa. És még mindig olyan hévvel szeretem, mint régen. Nem tudom, hittem-e eddig ebben a varázslatban, de most már tudom, hogy igaz, és lehetnek megtörtént eseményeken alapuló történetek.
Tudom most már, mert ismerem Őt, tudok a létezéséről, és szerencsém volt vele átélni olyan szédítő magasságokat, és olyan intim, bensőséges pillanatokat, ami tapasztalataim alapján csak nagyon kevés embernek adatott meg. Azért, mert Ő olyan. Beszélgethetsz vele bármiről, meghallgat, sőt mi több, még meg is ért. Sőt akkor is megért, mikor már más nem értene meg. Nem merül el az önzőség mocsarában, tálcán nyújtja feléd a Bizalmát. És sosem hagy egyedül. Mikor átölel este, megadja neked azt az érzést, amit senki más nem adhat meg, se anya, se barát, se senki, mégpedig azt az érzetet, hogy te vagy a világ legboldogabb embere arra a pár pillanatra, és sehol máshol nem akarsz lenni akkor abban ez egy pillanatban, csak ott, ahol éppen vagy: a karjaiban. Ráteszed az arcod a hátára, és érzed az illatát, a legédesebb illatot, amit valaha éreztél.
Miért írom le ezt a történetet? Hogy okuljon belől az olyan típusú ember, mint például én, és reményt adjon az olyannak, aki nem hiszi el, hogy lelke másik részét hordozza magánál valaki ezen a világon. És talán, mert ki szeretném írni magamból, talán feloldozást kaphatok a bűntudatom alól, ami 1 éve nyomaszt. Okulásképp, mert ha egyszer eltaszítod magadtól azt az Egyet, utána az élet nem fog másik lehetőséget adni. Vagy talán. Nem fog tudni rád kétszer ugyanúgy nézni. Úgy, mint, amikor szeretett, és azután, hogy eltaszítottad magadtól minden harc nélkül.
Az egyetem gólyatáborában találkoztunk először, úgy emlékszem a záróbuli éjszakáján kínált meg a koktéljából. Kortyoltam egyet, és tovább állt. Később, csak mikor elkezdődött a suli, akkor tudtam meg, hogy csoporttársak vagyunk. Istenem, ha akkor gondoltam volna, hogy eddigi életem legfontosabb emberével cigizgetek, és poénkodok a szünetekben… Nagyon jó barátok lettünk az idő folyamán, és két évig ment minden a maga útján. Nekem barátom volt, akibe nagyon szerelmes voltam, sose még csak egy másodpercre sem néztem rá máshogy. Rengeteget voltunk együtt, suli, partyk, kirándulások. Tudom, hogy ő sem gondolt rám máshogy egy percre sem, ahogy ő mondta, neki én nem vagyok nő.
És 2 év után valami megváltozott, a nappalainkon túl már az éjjeleink is egybefonódtak egy nehéz élethelyzet kapcsán. Hetekig aludtunk együtt, és egy idő után már arra ébredtünk, hogy reggel hajfonatként tekeredünk egymásba. Azután jöttek a zavart pillantások, majd a cigi, ami megint rendes kerékvágásba hozta a dolgokat. Mondanom se kell, mit jelent, ha egy nő akkora biztonságot talál egy másik testben, hogy öntudatlanul belekapcsolódik abba. Beleszerettem. Beleszerettem az egyik legjobb barátomba, aki bizonytalan volt, féltette a barátságunkat, és nem igazán akarta azt a dolgot, amire én már akkor olyannyira vágytam…
Két-három hét múlva sikerült. Enyém lett. És most szöktek könnyek a szemembe, ahogy ezt a mondatot leírtam, és elég nagy erőfeszítésembe telik eligazodni a laptopom billentyűzetének zavaros forgatagában. Szóval megkaptam, amit akartam, ahogy mindig is. Nagyobb erőfeszítésbe tellett, mint addig bármikor is, de Ámor megint ott állt mögöttem támogatni. És ezzel egy csodálatos 3 év vette kezdetét, a legcsodálatosabb életemben. És tudjátok, mi volt a fő momentum ebben a csodálatosságban? Hogy szerettem magam végre. Mert ő általa olyan emberré váltam, olyan dolgokat vittem véghez, amikre büszke voltam. Nem csak Őt szerettem, hanem Ő általa végre magamat is. Olyan szintű szerelmi kultúrát kaptam, amit magam is műveltem, és elvártam. Bizalom, tisztesség, nagyvonalúság, tolerancia, empátia. Hogy bármelyikünk is arra pazarolja a perceit, hogy féltékenység miatt veszekedjen? Gyanúsítgatások, bizalmatlan gondolatok? Ugyan már, nevetséges. Hírből sem ismertük őket. Esténként együtt ülve a fürdőkádban beszélgettünk a világ dolgairól, nevettünk, viccelődtünk, és nagyokat vitáztunk. Mert vitázni azt tudtunk, nagyon. Nagyon sok mindenben volt ellentétes véleményünk, de valahogy mindig megegyeztünk. Vagy nem, és akkor otthagytam a kádban, amit nagyon nem szeretett.:) Ha nem volt vita, órákat is képesek voltunk merengeni egymás karjaiban.
Aztán úgy hozta az élet, hogy a szüleihez költöztünk, akik szintén nem ebbe a szívtelen valóságba tartozó emberek. Szerettek és én is szerettem őket. Befogadtak a családjukba, egy olyan körbe kerültem bele, ahová még nem sokan. Nagyon szépen mentek a dolgok néha az együttlakásból adandó feszültségeken kívül. Irigyeltek a barátai, hogy lehetek ennyire normális, és hogy milyen jók vagyunk együtt, már a jövendőbelijeként emlegettek. Egy reggel azonban történt valami, ami azóta sem tudom, milyen céllal történt. Előadásom volt az egyetemen, és gondolkoztam ott, mellette feküdve, bemenjek-e vagy sem. Úgy döntöttem, hogy bemegyek. Elvitt suliba, ahogy máskor is. Aznap hallottam egy külföldi lehetőségről, amit megpályáztam. Ebben is támogatott. Jó szavakkal, nyelvi segítséggel, pénzzel, ahogy csak tudta. Megnyertem, és rá egy félévvel elhagytam az országot hat hónapra.
Teltek a napok, hetek, és megváltozott valami. A skype-os beszélgetések ellaposodtak, a fő témáink a „hogy vagy?” és a „mizu?” kérdésekben csúcsosodtak ki. Éreztem, hogy baj van, hisz ismertem magam. Tudtam, hogy az érdeklődésem elég meredek irányt vett lefelé, és hogy ebből semmi jó nem származott még eddig.
Egy hónapig merültem. Vagy a gondolataimba, és a kétségbeesésbe, vagy a whiskey-s pohár mélyére. Egy hónapba telt, hogy leüljek a képernyő elé, és azt tudjam mondani az én kisbabámnak, hogy vége. Vége van már, mert nem szeretlek. Nagyon szeretlek, de ez már kevés ahhoz, ami kell nekem. Akkor még úgy volt, hogy nem tudok hazajönni, négy hónapig pedig nem volt szívem várattatni. Nem volt jó megoldás, csak kevésbé rossz. És összetört, és én csak zokogtam a kamerába, és azt mondta, ne sírj, te csak őszinte vagy. Levelet írt, amiben megvallotta legőszintébb érzelmeit, és utalt rá, hogy már fel akarta tenni a nagybetűs kérdést. Istenem, mit megadnék neki, ha még egyszer fel akarná tenni.
Mégis úgy alakult, hogy hazajöttem hamarabb. Leültünk beszélgetni, sose felejtem el, egy csokor virággal jött, és felvázolta azt, amire én azóta jöttem rá igazából. Hogy mi egymásnak vagyunk teremtve. De nem kellett. Szerelem kellett, szenvedély, tűz, újdonság, a divatos szingliség. Jó is volt, vagy 1 hónapig. Amíg rájöttem, hogy egyedül vagyok a nagyvilágban, ami olyan volt, mintha oroszlánbarlangba dobtak volna be. Értéktelen világ, értéktelen emberekkel, ahol én páratlan számost alkotok. És végig éreztem a jelenlétét a gondolataimban. Ez amúgy sem lett volna nehéz, hisz találkoztunk nem egyszer utána is, elmentünk kajálni, leültünk egy bárban iszogatni, együtt voltunk, hisz barátok voltunk. Olyan barátok, akik kitalálják egymás gondolatait, és egy helyen dobban meg a szívük. Ez maradt a szerelmünkből meg, miután ő is túltette magát az eseményeken, és elfogadta, hogy nincs jövőnk együtt. Olyan szakított szerelmesek voltunk, akik szakítás után 3 hónappal egy füstös kis kocsmában beszélik ki a másik szerelmi ügyét, és próbálnak tanácsot adni.
Eltelt így vagy 2 hónap, mikor egy baráti hétvégén egymásba keveredtünk megint. Másnaposan feküdtünk ketten az ágyán, és néztünk magunk elé. Én már ébren voltam, és mágnesként vonzott a teste, de nem mertem odabújni hozzá. Érezte a feszültséget, felébredt, és megkérdezte, mi a baj. Zokogó sírás közepette esdekeltem a bocsánatáért, amiért nem harcoltam.
Nem azért, mert szakítottam, nem azért tartom magam hibásnak. Azért vagyok hibás, mert nem adtam magunknak lehetőséget. Átölelt, beszélgettünk, és szeretkeztünk. Ezután nagyon rossz helyzetbe kerültem, el kellett jönnöm otthonról - ez egy másik sztori - és ő felajánlotta, hogy éljek az ő üres albérletébe, ne fizesse hiába, amíg ő nincs ott. Néha hazalátogatott 1-1 hétre, és olyankor olyanok voltunk, mint 2 éve. Beszélgettünk a kádban, együtt izzadtunk a takaró alatt, csókolóztunk a konyhába, amíg a tea vizére vártunk. Annyira boldogok voltunk, de már nem egy párként. És ekkor lett végem. Ekkor ütött fejbe az a megállapítás, hogy én ebbe a fiúba újra beleszerettem, és kívánom minden porcikáját, testét-lelkét szőröstül-bőröstül.
De nem mondhattam el. Ő már túltette magát. Én nem téphetem fel a sebeit. Nekem nincs ehhez jogom. Teltek a hetek, közös barátunk invitált minket nyaralni a Balatonhoz. Napfelkeltét néztünk együtt, szenvedélyeseket szeretkeztünk a zuhanyzóban, megölelt éjszaka a kis matracágyon, és én éreztem, rendben van megint minden, a világ újra kerek. Úgy törtem össze ezt az illúziót utolsó este részegen, hogy tanítani se tudnák jobban. Bevallottam neki, hogy szeretem. Mondott egy pár biztató szót, de semmi egyebet. Jött a reménykedés pár hete, majd elmondta egyenesen a szemembe, hogy ő nem lát már potenciált ebben a dologban, és ő megtette, amit kértem tőle. Túltette magát rajtam.
Ezt akartam. Ezt. Közben továbbra is együtt aludtunk, de itt már mindennek ára volt. Minden gyengédséget kétszer meg kellett gondolni, hogy sül el. Meg merjem ölelni? Oda merjek bújni hozzá? Jól fog neki esni? Mi lesz? És ezt a nap 24 órájának 60 percében. Ami régebben privilégiumom volt, most semmi. Eltűnt, kész. Miért bújnék én oda? Csak néztem, ahogy besétál egyedül a fürdőszobájába, és becsukja maga után az ajtót, és 5 perc tusolás után kijön.
És nekem a szívem szakadt meg. Szeretkeztünk este, majd elaludt, és én a konyhában zokogtam. De játszanom kellett a játékot, azt a kegyetlen játékot, melyet, ha megnyerek, talán ő a díj… Nem tudta bebizonyítani nekem, hogy nem érez gyengéden irántam, és én nem hittem el mindaddig, hogy nem egymásnak vagyunk teremtve, amíg nem jött 2-3 hét múlva egy külföldi munkalehetőség, ahova csak úgy küldött, és biztatott.
Akkor tudatosult bennem igazán, hogy ő nem akar velem lenni, jó hogy ott vagyok, de ennyi. Elutaztam, és most itt vagyok utazásom végén. És talán ez a levél sem született volna meg, ha nem történik valami. Első pár napom maga volt a pokol. Éjszakánként felébredtem, reggelenként zokogtam utána. Minden fájt, de a legszomorúbb az volt, hogy kétszer fájt minden, egyrészt, mert nekem fájt, másrészt tudtam, hogy ugyanilyen fájdalmat élt át én általam. Majd az idő segített. Nem ismertem eddig ezt a fogalmat, nem tudtam, mit jelent. Teltek a napok, hetek, és én kezdtem nélküle élni. Mindennap láttam többször is, mikor bejelentkezett számítógépen, kétes értelmű üzeneteket rakott ki a szerelemről, szenvedésről, magányról, és minden egyes ilyennel ostorozott. Persze nem direkt.
De egyre jobb lett. Egyszer csak azt kezdtem el érezni, hogy nem facsarodik már el a szívem, ha rá gondolok. Mikor hallgatok egy szerelmes számot, már nem szenvedek, csak mosolygok könnyes szemmel, és arra gondolok, milyen szerencsés voltam, és milyen jó volt.
És akkor egy nap rám írt, és beszélgettünk. Három óráig dumálgattunk, és nagyon sok kétértelmű megjegyzést tett, amiből az derült ki, sajnálja, hogy nem marasztalt, és hogy velem akar lenni. Rákérdeztem, és azt mondta, költözzek vissza, szeretné, ha ott lennék, csináljuk, ami jól esik, és meglátjuk, hogy elmehet abba az irányba, ahová én szeretném. Semmit nem tud ígérni, ahhoz ott kellene lennem.
Én azóta csak reménykedem. Egy pillanat alatt sikerült lerombolnia azt az szilárdnak hitt meggyőződésemet, hogy erős vagyok, és úgy ahogy kihevertem… Illetve egy ilyen beszélgetés elég volt ahhoz, hogy felrúgjam a közeljövőbeli terveim.
Életem álma valósulhatott volna meg, de én azt választottam, hogy hazamegyek hozzá, és belekapaszkodok minden kis reményselyemszálba, ami hozzá vezet. Mert ő a mindenem, és ő megéri. Tovább folytatom a játékot, és nem fog érdekelni, hogy sérülök, vagy hogy nem. Ha ezzel viszonozhatok csak egy kicsi jót, hogy nem magányosak többé a napjai én általam, hát legyen. És most várok…
(A cikket beküldte: Nené0411)



Kétségbeesés után a csoda
Egy hosszú, nagyon sok vitával, elnyomással teli kapcsolat után rám talált a harmónia, az igaz SZERELEM. Azért döntöttem úgy, hogy elküldöm a történetemet, mert ez példa lehet arra, hogy sohasem szabad feladni a reményt és a boldogságra való vágyakozást/várakozást. »

Kétely
Előző cikkem, Új író? - Szócséplés! címmel, az automatikus írás életembe való betüremkedésének kezdetéről hivatott tájékoztatni. Ezúttal a történet folytatását képviselő, értelmező - már ahogy én tanultam meg viselni elkerülhetetlen sorsom - leírást adnék kedves olvasóim elé. »





Minden jog fenntartva © 2018, www.testunklelkunk.hu | Jogi nyilatkozat | Kapcsolat: info (kukac) testunklelkunk.hu | WebMinute Kft.