Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: A psziché titkai

Depressziómról, nagyon őszintén

Sokat azt hiszik, hogy csak az lesz depressziós, akinek van ideje magát sajnálgatni.
14 éves voltam, amikor először éreztem úgy, nem érzem jól magam a világban. Azt hittem ebben a korban mindenki ezt éli át, de tévedtem.


Nem tudtam aludni, nem volt kedvem semmihez, nem szerettem emberek közé menni, még a családommal sem szerettem időt tölteni. Éreztem, hogy még én sem bírnám elviselni a saját társaságomat, így inkább visszavonultam és legtöbbször csak csendesen feküdtem a szobámban. Nem aludtam, csak úgy voltam, léteztem. Ezt a csendes létezést hamarosan 1-1 nem túl erős nyugtató bevételével tettem, mert még gondolkodni sem akartam. Aztán persze ez az 1-1 szem egyre több lett, hamarosan pedig azon vettem észre magam, hogy mindig hiányzik az a "másik" állapot. Gyógyszerhez mindig könnyű volt hozzájutni, sajnos. Egyre inkább belesüllyedtem ebbe az állapotba, de nem akartam, hogy bárki is tudjon arról, mi folyik "bennem", mert nem akartam a családomnak, elsősorban anyukámnak fájdalmat és bánatot okozni.
Nem akartam, hogy tudják, hogy amikor egyedül vagyok otthon, szinte folyamatosan zokogok minden megfogalmazható ok nélkül. Nem akartam, hogy megtudják, gyógyszerekkel próbalom túlélni a hétköznapokat. Kerültem még őket is.

Amikor már a gyógyszerek nem hozták a megszokott nyugalmat, elkezdtem vagdosni magamat. Eleinte még nem a csuklómat, hanem olyan helyeken, ahol nem láthatja meg más. Egyre mélyebb sebek, égetések keletkeztek a testemen. Minden vágás olyan megkönnyebbülést hozott! Mintha az a rengeteg megmagyarázhatatlan feszültség ami bennem volt a sebeken keresztül nyert volna kiutat a testemből, lelkemből.

Nem akartam a szüleimet terhelni magammal, úgy tettem, mintha minden szép és jó lenne. Amíg a gyermekorvosom el nem küldött egy pszichiáterhez, aki szüleimet behívta és elmondta nekik, hogy komoly depresszióban szenvedek, semmit nem is gyanítottak, nagyon meglepődtek. Ezért meg persze haragudtam rájuk, mert tudat alatt vágytam arra, hogy segítsenek.
Hetente kellett beszélgetésekre járnom és gyógyszeres kezelést is kaptam. Nem igazán éreztem a javulást. A beszélgetésekre utáltam eljárni, mert nem volt mit mondanom. Egy nagyon kedves pszichiáter doktornő betege lettem, de nem szerettem hozzá járni, tényleg nem tudtam neki mit mondani.
Egyre mélyebb sebeket vágtam magamon, egyre mélyebbről próbáltam a gyötrődést kiengedni. Gyógyszert is egyre többet szedegettem be, míg végül egyik alkalommal kimosták a gyomromat. Semmire nem emlékszem, csak arra, folyamatosan azon járt közben az agyam, hogy szegény szüleim, jól jártak velem.
Egy hetet töltöttem kórházban, furi módon ott jól éreztem magam. Nem szerettem, ha meglátogattak, jobb volt egyedül. Még ott is képes voltam sérüléseket okozni magamnak szobatársam késével, amit aztán szegénytől elvettek. Felírtak egy sokkal erősebb gyógyszert az eddigi mellé, de én csak örültem, mert így biztosítva lett a hozzáférés az áhított más érzést biztosító szerhez.
Egyszer történt meg az, hogy össze is kellett varrni a kezem egy vágás után.

Ahogy telt az idő, megtanultam együtt élni azzal, hogy ilyen vagyok, így fogadtam el magam. Eldöntöttem, hogy egyszer majd valaha normális életet szeretnék élni, férjjel és gyerekekkel. Már régen nem jártam beszélgetésekre, mert közben főiskolás lettem és másik városba kerültem. Az erős gyógyszert letettem és ha csak megkívántam, elolvastam a betegtájékoztatót, az garantáltan elvette a kedvem a beszedésétől. Néha azért rosszalkodtam, de csak azért, hogy egy igazán jó, mélyet tudjak aludni. Előfordult párszor még az is, hogy megkarcoltam, de az már nagyon messze volt a régi vágásaimtól.
A másik gyógyszert csak akkor sikerült letennem, amikor megismerkedtem jelenlegi férjemmel. Vele vált teljessé az életem, benne találtam meg azt a nyugalmat és kapaszkodót, ami hiányzott az életemből.

Nem vagyok büszke arra, hogy ilyen megoldásokkal akartam a helyzetemen javítani, de akkor abban a pillanatban nem láttam, hogy milyen butaságokat csinálok. Nem láttam reálisan a dolgokat körülöttem. Csak azt éreztem, hogy nem jól vagyok és menekülni próbáltam még saját magam elöl is.
Arra viszont büszke vagyok, hogy mindezt teljesen magam mögött hagyva tudhatom, és képes vagyok normális életet élni és gyermeket nevelni!

Ezt kívánom mindenkinek, aki hasonló helyzetben van vagy volt! Nem szabad félni felismerni, ha segítségre van szükségünk!
(A cikket beküldte: kacifant)



Mennyi szeretet fér el cipősdobozban?
38 x 23 x 14 cm. Egy átlagos cipősdoboz mérete. Bizony, már ekkora doboz is elég ahhoz, hogy Ön másoknak örömet szerezzen. Csak keressen egy üres cipősdobozt, és töltse meg jó és hasznos dolgokkal. Bármivel, aminek gyermekként Ön is örülne. Nem az számít, mit... »

Az Uránusz a Kos jegyébe lép - milyen hatással van a párkapcsolatokra?
Ez év júniusában az Uránusz bolygó a Halak jegyéből átkel a Kosba. Mit üzen nekünk párkapcsolati szempontból ez a jelenség? Jó néhány dolgot most kell rendbe tenned, mielőtt késő lesz. Az Uránusz a függetlenség, a szabadság, a szövetség szimbóluma. Párkapcsolat... »




Minden jog fenntartva © 2020, www.testunklelkunk.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) testunklelkunk.hu | WebMinute Kft.