Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: Testünk, lelkünk dolgai

Az első év Nélküle...

Emlékül az első évfordulóra

"Hiányzik egy érzés, egy szó, egy élet.
Hiányzik minden, mi körülölelt téged!
Kedves melegséged, ölelő karjaid,
Szemed fénye, mosolygó ajkaid...
Az égre nézek, hol egy csillag ragyog,
Tudom őriznek téged az angyalok!"


2008. augusztus 11. Egy éve lesz, hogy távozott kislányom az angyalok közé. 15 boldog évet ajándékozott nekünk a földi élete során. Egy éve ilyenkor, még más terveink voltak... új élet kezdete, továbbtanulás... Most pedig a sírkövessel egyeztetünk, tervezünk, hogy az első évfordulóra elkészüljön a síremlék.
Ha arra gondolok, mikor találkoztunk utoljára?
Nagyon rég nem láttam!
Ha arra az estére, mikor történt?
Mintha tegnap lett volna!
A világ legnagyobb fájdalmát megélni nagy próbatétel a sorstól. El nem múló fájdalom, szűnni nem akaró hiányérzet.
Azelőtt azt gondoltam, ha elveszíteném gyermekemet, biztos nem élném túl!
A hír hallatán nem is hittem el:
"- Nem! Az én gyermekem nem halhatott meg! Biztos tévednek!"
Nem tévedtek!
Tudtam, de fel nem fogtam, mi történt. Tettük a dolgunk, végeztük a "kötelező" teendőket.
Az első perctől kezdve kerestem, kutattam a választ. A fizikai okát tudtuk: autóbaleset.
Valahogy mindig is éreztem, van valami. Valami, ami felsőbb rendű, ami irányít. Hittem, hogy nem hagyhatott itt "csak úgy!"
Kerestem a választ.
Spirituális témájú könyveket kezdtem olvasni, jártam "látóembernél", parapszichológusnál.
Részt vettem családállításon.
Adrienn, Ő a kislányom mindvégig segítségemre volt. Talán "látta", hogy jó úton haladok. Rengeteg energiám volt. Amennyit csak akartam. Úgy éreztem, ez a feladatom, meg kell tudjam. Mindent látni akartam, minden apró részletről tudnom kellett. Napról-napra közelebb kerültem a válaszhoz. Lehet, hogy az ÉN válaszom, és csak az ÉN világomban él. Hosszú utat jártam be, és megnyugvást hozott. Beletörődni nem lehet, de tudom, miért kell elfogadnom és megbocsájtanom NEKI, hogy Ő most máshol van.
A család felépítése megváltozott - apa, anya, fiú, a kislány elment. Felborult az egyensúly, négyen voltunk, hárman maradtunk. Elvesztettem életem egyik értelmét, elveszett a cél is! Mi, akik itt maradtunk, szomorú napokat éltünk - és élünk meg.
Az ünnepeket, az évfordulókat... Az Ő napjait!
Az egész csodás egyénisége, az egész ADRIENN hiányzik mindannyiunknak. Nehéz nélküle. Tanulunk újra élni. Már semmi nem olyan, mint volt, hiszen minden változik.
Sokszor gondolok arra, ha most visszajönne, mit mondanék Neki?
Miért raktam el a holmijait?
Miért ég a gyertya minden percben a fényképe előtt?
Tudom, hogy sokszor jön, itt van velünk. Mi nem láthatjuk, de ő lát minket. Nem szereti, ha sokat sírunk, Ő sem tette…
Beszélünk róla minden nap. Nevetünk, ha kell.
Tudom, el kell engednünk Őt. Mennie kell az úton tovább… mert elindult a fénybe!
Mély fájdalommal és el nem múló szeretettel gondolunk Rá. Magával vitte szívünk egyik darabját, de minden nap elteltével közelebb kerülünk hozzá.
Hiszem, hogy találkozunk az Öröklétben…de "az a perc ma sem múlt el még... "
(A cikket beküldte: P.Anikó)



Az igaz barátság létezik?
Kisgyermekkorban sok-sok barátság születik, úgy gondoljuk sokáig, ez így is marad, ők lesznek a legfontosabbak a szülők, rokonok után, nincs akadály mi eltántoríthatna a többi pajtástól. Felnőtt fejjel persze már egész másképp gondolkodom... »

Saját családra vágyódva
Kapcsolatunk 3,5 éve kezdődött, hamar szerelmesek lettünk egymásba és egy év után összeköltöztünk. Mai napig szeretem a Páromat! »





Minden jog fenntartva © 2019, www.testunklelkunk.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) testunklelkunk.hu | WebMinute Kft.