Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: A psziché titkai

Amíg élek, remélek!

Pár hónappal ezelőtt akár sikertörténetként is megírhattam volna cikkemet, de mint tudjuk, az élet kiszámíthatatlan és akkor gördíti elénk a legnagyobb akadályokat, amikor legkevésbé számítunk rá. Így történt ez most is, mint oly sokszor már.

Talán sokaknak ismerős lesz a történetem, mert elég régóta tagja vagyok az oldalnak és sokszor taglaltam már ezt a nem túl pozitív jellegű témát.
Történetem 2008 májusában kezdődött; akkoriban érettségiztem és ebben az időszakban ment tönkre a kapcsolatom a volt barátommal. Akivel 1 év 4 hónap után szakítottunk is.

Villámcsapásként sújtott le a betegség az életemre, ezáltal örökre megbélyegezve azt.
Kezdődő tüneteim egyike a szédülés volt, ami borzalmasan rémisztő volt a nap 24 órájában, annak fényében, hogy tudomásom szerint semmilyen betegségem nem volt. Vagy csak nem tudok róla? (Jöttek az aggódó gondolatok.)
A tünetek szorgosan követték egymást, mígnem eljutottam addig, hogy 1-1,5 hónap alatt 15 kg-ot fogytam. Nem ettem, nem ittam és volt, hogy 3 napon keresztül egy percet sem aludtam.
Hangokat hallottam és alakokat láttam, minden egyes nap produkáltam valami újat, ami egyre mélyebbre rántott.
Találtunk egy pszichológust, akiben bíztam, hogy segít feltárni a betegségem és megmutatja a helyes irányt, de sajnos nem így lett. Nevetséges dolgokat csináltatott velem és még betegen is átláttam a dolgokon, rövid időn belül röhejessé váltak a kezelések és a diagnózisa sem hazudtolta meg a róla kialakított képet. Úgy fogalmazott, hogy túl sok volt nekem a szakítás és az érettségi, kicsit összeroppantam, de majd kiheverem - gondolta Ő!
Természetesen nem így lett és mivel nem álltam kezelés alatt, így az állapotom egyre csak romlott. A szorongás behálózta a mindennapjaimat. Minden nap elteltével egyre kilátástalanabb lett a helyzetem, nem mertem boltba menni, mert állandóan szorongtam, sétálni nem tudtam, mert szédültem, remegtek kezeim-lábaim.
Úgy éreztem megbolondulok, zajlottak az események, de nem bírtam lépést tartani a körülöttem történő dolgokkal. Pszichológus után, elmentem egy kineziológus hölgyhöz is, aki első alkalommal erőteljesen pozitív irányba tolta el az állapotomat, majd még utána 2x megismétlődött ez a találkozás, de akkor már sajnos nem történt semmi. És szinte ugyanott tartottam, mint pár héttel azelőtt, mielőtt felkerestem őt.
Február körül megkerestünk egy pszichiátert, akiben az utolsó reményem volt. Tudtam, ha ő sem segít, akkor két út van, vagy megbolondulok vagy meghalok. De az élni akarás 100%-osan tombolt bennem.
A pszichiáter segített, megadta a kezdő lökést.
Diagnózis: Generalizált szorongás(GAD)
Jellegzetes tünetei közé sorolhatóak:
* krónikus, túlzott aggodalom,
* nyugtalanság,
* feszültség és irritabilitás,
* koncentrációs problémák,
* képtelenség az elalvásra és alvásra.
* remegés,
* fejfájás,
* szédüléses hullámok,
* switching (hideg-meleg hullámok),
* izomfeszülés,
* különböző fájdalmak,
* gyomor panaszok,
* izzadás
Akkoriban ezeket még nem tudtam, de ahogy a Dr. nő elmondta, hogy mi is ez a betegség pontosan, rögtön magamra ismertem. És ha hiszitek, ha nem. Boldog voltam, mert tudtam, hogy mivel állok szemben. Tudtam, hogy mivel kell harcolnom, volt neve és innentől kezdve kézzel-lábbal küzdöttem.

Elkezdtünk egy gyógyszeres kezelést (ami durván 5 hónapig tartott), mellette sportoltam, jógáztam, naplót vezettem és lassacskán helyre rázódott az életem és ismét önmagam lehettem.
Egy darabig! Aztán telt múlt az idő, majd ismét jelentkeztek a régi és új tünetek is. Hol jobban, hol rosszabbul voltam és vagyok is a mai napig. Jártam pszichológushoz ismét, de amellett, hogy ő jobban értett a szakmájához, mint az első jelöltem, valahogy ő sem tudott igazán segíteni.
Eltelt 3,5 év, 3,5 borzalmasan hosszú év. Életem legszebb évei lehettek volna, de a legnagyobb jóindulattal sem tudok erre az időszakra pozitívan gondolni.
Harcolok, még fiatal vagyok. Még csak 22! Bírnom kell, még akkor is, ha néha már szívem szerint kifutnék a világból. Iskolába járok, igaz az első iskolából el kellett jönnöm, mert a betegségem miatt nem bírtam a hosszú buszutat. Eljöttem, pedig imádtam a várost, az osztályt, az új légkört s mindent, ami újdonsággal járt.
De ettől is megfosztott a betegség, mint 1001 másik dologtól.
Biztos vagyok benne, hogy mindenki tudja, hogy mit jelent szorongani (félni és egyben izgulni - mondjuk 10-20-30 percig), de azt csak kevesen tudják, hogy mit érezhet az az ember, aki a nap 24 órájában szorong. Kivétel egy esetben nem, amikor alszik.
Ez lenne az én sorsom? Nem hinném! Most ismét felveszem a kesztyűt és nem szégyellem, visszatérek a pszichiáterhez, hogy segítsen, mert már úgy érzem, hogy nem bírom. Soha nem akartam meghalni, imádok élni. Még így ezzel a betegséggel együtt is!!!
Mert vannak, akik boldoggá tesznek és vannak, akiket boldoggá tehetek, pusztán a jelenlétemmel is akár.
A családom, barátom és a kutyusom végig mellettem voltak. Rengetegszer segítettek és a mai napig segítenek. Hálás vagyok mindenkinek, aki segítő kezet nyújtott a legnehezebb időszakban. Büszke vagyok a barátomra, aki immáron 3 éve kitart mellettem, jóban és rosszban egyaránt. :-)

Köszönöm azoknak, akik vették a fáradtságot és elolvasták a történetemet!

Végül egy idézettel zárnám soraimat;

"Ma mosoly, holnap könnyek,
Ma még nehéz, de holnap már könnyebb,
Nézz az égre, a legszebb fényre,
Láss egy álmost, s harcolj érte!”

Az én álmom is megvan! Biztos nem nehéz kitalálni... Szeretnék egyszer felébredni ebből a régóta tartó rémálomból.
(A cikket beküldte: Bucóka20)



Apám emlékére
Megállunk egy pillanatra és emlékezünk. Emlékezünk azokra, akik velünk utaztak életünk vonatán. De volt, ki felúton kiszállt, és magunkra hagyott idő előtt. Apám, én rád emlékezem most és szívemben gyújtok gyertyát érted, ki velem voltál mindig. Most lennél... »

Ház az Otthon utcában
Nagyszüleimet nagyon korán elvesztettem. Sajnos mind a négyet. Volt egy nagymamám akihez nagyon kötődtem, de sajnos csak 8 éves koromig ismertem. Ha ma élne biztos más ember lennék, mert Tőle nagyon sok önzetlen szeretetet kaptam. Jó lett volna, ha kamaszéveim... »





Minden jog fenntartva © 2019, www.testunklelkunk.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) testunklelkunk.hu | WebMinute Kft.