|
Kategória: Testünk, lelkünk dolgai Valami elveszett..."Nem célom, hogy fájdalmat okozzak, de ha már így alakult, a legkevesebb, hogy elviseled." (P.A)Mondhatnám azt is, hogy e szerint a mondat szerint élem az életem... ma már. "Samo me pjesma zbliľuje s vama ®ivite samo u mojoj pjesmi i mojim snovima" "Csak a dal visz közelebb hozzátok Éljetek csak az én dalaimban és az én álmaimban" Akkor sem, ha ő korábban fájdalmat okozott nekem. Nem voltam bosszúálló, megtorló, de még csak haragtartó sem. Hogy ez miben változott mára? Igazából semmiben sem. Ma sem vagyok az, aki egy sérelem után fejvesztve rohan egy lehetőség után, amikor megtaposhatja azt, aki bántotta. DE! És a lényeg itt kezdődik. Mára már nem kerülöm ezeket a lehetőségeket. Ezért is "alkothattam" azt a kis szösszenetet, amit a cikkem elején idézetként használtam. Igen, az a sajátom. Tehát, csak annyira vagyok hajlandó odafigyelni másokra, a Világra, amennyire a Világ, azok a bizonyos Mások figyelnek rám. Önző lennék ezért? Lehet. De mára már ez sem érdekel. Hajdanán imádtam verseket fabrikálni, novellácskákkal szórakoztattam magamat, barátaimat. A magam olvasatában - és ismerőseim támogatása alapján - ezek az alkotások normál mércével (is) meghaladták az olvasható kategória határait. És most? Most nem tartok sehol... amit írok olvashatatlan, élvezhetetlen. Kérdem én: miért? Hol veszett el az ihlet? - már ha lehet annak nevezni... Nem tudom, mit és hol rontottam el. Nem olvasok eleget? Visszafejlődött volna a szókincsem, melyre annyira büszke voltam? Vagy csak az élet keserített meg ennyire? Hova lettek az álomképek, amiket dédelgettem, amiket papírra vetettem, amikről áradoztam? Hol vannak a dalok, amik bennem szóltak? Miért költözött a helyükre fájdalom? Miért nem vagyok képes éltetni az Életet, és átadni a Szépet? Bennem van a hiba? Biztosan. De lassan ebbe is beletörődök. Mert bár minden változik, az idő kereke mégsem forog visszafelé. Lehet, hogy nem is akarnám visszaforgatni... Lehet, hogy elég lenne egy kis időt magamra, az érzéseimre szánni... Lehet, hogy valóban "Az út az, ami boldoggá tesz.." (A békés harcos útja) De akkor miért nem lehet ezt az utat könnyebbé, könnyedebbé tenni? Miért kell végigszenvedni? Egy réges-régen tanult vers utolsó versszaka jut ilyenkor eszembe. Hogy milyen igazuk van. "da ne kaľem ąto mi na srcu leľi postajat bih prestao" Ez magyarul ennyit tesz: "ha nem mondanám, ami a szívemen fekszik, megszűnnék létezni." Azt hiszem, kezdek mindent érteni... Indulj el az utadon, menj végig rajta. Ha valóban azt akarod. De ha nem, még időben légy bátor, és válts irányt. Ilyenkor ne azzal foglalkozz, amit az Ősök mondtak, hogy "járt utat a járatlanért..." bla-bla-bla... LÉPJ! TEDD MEG! És ne légy gyáva, mint én, aki még mindig nem merek más irányba fordulni... pedig már ideje lenne. (A cikket beküldte: EstHajnalCsillag85) Ajánld ezt a cikket ismerőseidnek!
| |||||||||||||||||||