Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: A psziché titkai

"Védd magad!… Mindenáron." I/3.

Valahogy a kiutasításom óta anyám egyre jobban hidegen hagyott, önkéntelenül olyan ridegen kezdtem viselkedni vele, hogy magam is meglepődtem. Ezután már meg sem próbáltam az érkezésemkor megölelni. Csak egy szűk pillanatig néztem rá, röviden köszöntem, és már fordultam is el tőle.

Aztán pedig szinte egyáltalán nem fordítottam figyelmet rá, a lehető legritkábban szóltam hozzá. Féltem haragudni… de haragudtam… Ki tudja mióta? Vastag falakkal körbevett, mélybe zárt haraggal. Azóta már tudhatom: A harag a gyász egyik szakasza… élve temettem őt… gyermekkorom óta oly sokszor… Aztán újból és újból kiástam… leporoltam… tisztogattam… babusgattam, míg jött az újabb elkeseredettség… újból és újból megölte magát a szívemben. Elengedni mégsem tudtam. Nagyon szerettem… Most meg… megtagadtam? Ó, nem! Bár nem tudtam róla, de éppen hogy most készültem elfogadni… egyben végleg elengedni. Elfogadni a tényt, hogy sohasem lehetett az enyém. Az én anyám. Sajgó szívemből - még nagyobb fájdalmat okozva önmagamnak - akartam kitépni… végleg… örökre.
Most is – az új május idején - valahogy így történtek a dolgok. Mindvégig… a jelenlétét sem igen akartam érzékelni. Hiába hangoskodott. A Csend Hangzatait semmiképp sem tudta túlharsogni a szájából kiáradó féligazság-hazugságokkal, a végtelen ostobaság zörejeivel. Csak hazafelé gondoltam rá úgy, hogy arra most is emlékezhetek, miután a férjem szóba hozta.
- No, mi meg jól elszórakoztattuk egymást anyáddal… pedig a múltkor még a kutyát is ránk uszította… - jegyezte meg a kocsiban minden gunyorosság, bántó szándék nélkül, szelíden mosolyogva.
- Gondolom. – húztam el a szám kis cinizmussal, miközben vidám szemmel néztem rá. - Tényleg… hogy eltűntetek egy idő múlva… Nem is tudod, milyen hálás vagyok érte. – tettem hozzá elgondolkodva.
- Bizony lehetsz is. Nem volt kis teljesítmény. – mosolygott huncutul.
- Te meg… akkor… Már értem! Mögöttem álltál, és rád nézett… Tudod, amikor ijedten abbahagyta a kutya ingerlését… Meg amikor meg akart ütni… akkor is…- rémlett fel.
- Hát… mérges lettem… - hallgatott el szerényen.
- Tudod, hogy komolyan tartott tőled mindig? Pedig sose bántottad egy szóval sem.
– Aztán meg… Mi volt ez a nagy összeborulás ott a kapuban?… A végén még… - tette hozzá elkomolyodva.
- Ki tudja? Engem sajnos nem hatott meg. Tud ő valaha őszintén szeretetet nyilvánítani… bárki iránt? Pedig még azt is mondogatta… amit szinte soha.: „Szeretlek.” Már abban sem vagyok biztos, hogy én elég őszintén viszonoztam… de az ölelgetése… Úgy meglepődtem először, hogy majdnem félreugrottam.
- De nem tetted...
- Igaz… de egy ideig legszívesebben eltoltam volna magamtól. Szörnyű volt. Az azért megható, hogy ő jött ki utánam… Ő kért meg, hogy menjek oda hozzá… már a kocsiból kellett kiszállnom… pedig olyan komiszul rideg voltam hozzá… úgy ott hagytam, mint a pinty. Puszi nélkül… egy kurta, odavetett köszönés után. Rá sem néztem.
- Talán pont ez hatott, és így akarja újból beédesgetni magát…
- Ki tudja?… Sajnos nem kizárt… hogy ez is csak egy újabb érzelmi zsarolás… vagy legalábbis a lehetőségének felélesztése. Tőle ez sem idegen, de most valahogy mégis… Olyan ismerős érzés ez. A tekintete… A távozók tekintete… akik megkapták az elszólítás üzenetét. Apu is így nézett, amikor utoljára találkoztunk vele. Lehet, hogy ő is?…
- Lassan számíthatunk rá…
Elhallgattunk… csak a gondolatok zakatoltak, míg párássá nem tették a szemeinket.
- Köszönöm, és köszönöm, hogy vagy nekem. – motyogtam lehajtott fejjel kicsit később.

Augusztus dereka volt, amikor a legnagyobb meglepetésemre anyám hívott fel.
- Az Ani megin’ kórházba’ van. Má sémmit sé övött… kihívtam az orvost, adott neki injekciót, de sémmit nem ért. Asztán a mentőket… híjjába tiltakozott. E’vitték. Má’ két napja.
- Tudok segíteni valamiben? – kérdeztem hidegen, a felelősség kényszerével, amolyan reménytelen-közömbösen… Ez a fajta hanghordozás tőlem annyira szokatlan volt számára… annyira meglepte, hogy valószínűen ennek hatására észrevehetően tompult a rideg, tényközlő katonás stílusa, amikor újból megszólalt. A szívélyességtől azonban még mindig nagyon messze állt. Inkább…
- Nem tudok mögfőzni sé. - csomagolta az elvárását a közlés burkába, ezen keresztül pedig a lelkiismeret furdalás keltésének szándékát.
- És eddig? Hogy voltál eddig? – lágyítottam tovább egy kicsit, de a határozottság hangjait megtartva.
- Nehezen. – folytatta a bevett módszer alkalmazását.
- Mégse szóltál volna…
- Minek?
- Hogy tehessünk valamit értetek.
- Nem kő sémmi.
- Akkor most miért telefonáltál mégis? Anyu, anyu! Így semmit sem tehetek. Legalább mond meg mit szeretnél… mire van szükséged. Ha kérsz, el tudom dönteni, hogy képes vagyok- e teljesíteni, és azt is tudod, hogy ami csak tőlem telik mindig megkapod. A kimondatlan elvárások ideje rég lejárt. Most mégis ajánlok valamit… Tudod, hogy nem lehetek ott. Dolgozom, de szívesen lemegyünk érted és pár óra múlva már itt lehetsz velünk. Így tudok segíteni. Akarod? Ha igen, máris indulunk. Éppen van rá lehetőség.
- Nem kő. Majd lössz valahogy… Csak vigyetök neki, amit kő.
Úgy három héttel korábban már feladtam néhány ezer forintot. Aztán egy hét múlva megint, mert anyu arról panaszkodott, hogy a húgom eldugja előle a pénzt?… vagy mi. Nem is tudom pontosan mi volt a tény, de az érzelmi zsarolást, a megaláztatást még most is pontosan érzem a zsigereimben. A legyőzettetés megaláztatását, mert tettem ezt annak ellenére, hogy most se kért… és mert korábban már szilárdan elhatároztam, hogy soha semmit nem teszek, nem viszek, nem küldök kérés nélkül. Mégse bírtam ki. Korholtam is magam rendesen a következetlenségem miatt.
- Az nem úgy van. Legalább telefonálj be a polgármesteri hivatalba és rendelj ebédet. Küldök még pénzt. Vagy én hívjam föl őket? Az Aninak meg viszek, ami kell.
- Neköm nem kő sémmi. A pézöd mög, amit kétsző kűdté, itt van a kaszliba. Vidd vissza, ha gyüssz. Csak azt akartam, hogy tudd mög, hogy az Ani a kórházba’ van. – dacolt a szokásos módon.
- Ahogy akarod. – sóhajtottam reményem vesztve, hogy valaha megértem őt.
Meglátogattuk a húgom a kórházban. Megdöbbentő állapotban találtuk. Ilyen rosszul még sosem volt. Még akkor is megdöbbentünk, ha ennek bekövetkeztét már jó előre tudni lehetett. Leszedáltan támolygott… gyermeki örömmel vette birtokba, amit kapott. Minden apróságnak úgy örült, mintha az a világ legnagyobb értéke lenne. És jól érezhetően szerették… értékelték a benne élő jó embert. Mindenkinek jó véleménye volt róla, aki itt megismerte.
Újból vasárnap lett és próbáltunk a sokheti kemény munkából kiszakadni a férjemmel. Elmentünk egy közeli kisvendéglőbe. Arra gondoltunk, hogy utána kimegyünk a szigetre, egy kellemes nyáresti sétára. A telefonom a fizetőpincér érkezése előtt szólalt meg. Az asztalok között apróságok szaladgáltak vidáman nevetgélve a családias kerthelységben.
- Halló tessék! – szóltam bele, mert a kijelzőn a „Magánszám” kiírás nem árulta el ki a hívó fél. Rögtön felhangzott anyu bemutatkozása merev, bántóan hivatalos hanglejtéssel, teljes asszonynéven, idegenül. Kicsit karcolt, de…
- Szia anyu! – szóltam mégis örömmel… mély szeretetérzéssel. – Örülök, hogy hallhatlak. Mond nyugodtan.
- Muszáj beszé’nünk. Azt akarom, hogy hétfőn feltétlen gyertök lé.
- Hétfőn? Holnap? Akkor igen kemény munkanapunk van. Sajnálom, de nem fog menni. Talán, ha előbb megbeszéljük… de tele az előjegyzés… ennyi embert nem mondhatunk le ilyen rövid idő alatt….
- Pedig muszáj légyünnötök.
- Miért, anyu?
- Mer’ mög akarom mutatni, hogy mi mindön érték van itt és mög kő beszé’ni, hogy mi lögyön vele. – mondta gépies mogorván.
- Ugyan már, anyu! Nem ér rá a következő hétvégéig?
- Nem. Nagyon beteg vagyok. – folytatta ugyanúgy.
- Anyu, akkor most is lemehetünk, ha akarod. Ma délután még ráérünk. Mi bajod? Fáj valamid? Hívjunk orvost?
- Nagyon beteg vagyok. Hétfőn gyertök lé. Mindönt mög akarok mutatni.
- Hétfőn képtelenség. Értsd meg végre. Most viszont szívesen elindulunk, hogy segítsünk. Fáj valamid?
- Sokszó vagyok rosszú. A lábam fáj nagyon. – vallott kelletlenül. - Mög kő níznöd, hogy mi mindön érték van itt. – tette hozzá haladéktalanul.
- Tudod, hogy engem sohasem érdekeltek különösebben az anyagiak… nem akarok ilyesmivel foglalkozni. De akár azonnal indulok hozzád, ha szükséged van rám.
- Mon’tam, hogy hétfőn gyertök. Mög akarok mutatni mindön értéköt. - szögezte le legfontosabb mondanivalóját egyre nagyobb nyomatékkal és egyre kevesebb türelemmel a hangjában.
- Értsd meg. Számomra rajtatok kívül semmi érték nincs ott… kizárólag csak Te és az Anika.
- Tehát nem gyüssz hétfőn? – szólt a szenvedélytől megremegő hanggal és én láttam magam előtt a vékonnyá vált ajkait, meg a villámló, sötétszürkévé váló tekintetét. Már régen nem tudott megrémiszteni. Teljes nyugalommal mondtam ellent neki.
- Ma szívesen, és csak hozzád. El is jöhetsz velünk, de az értékek nem érdekelnek. – mondtam, de anyu még a vége előtt lecsapta a kagylót. Mérges lettem és elhatároztam, nem hívom vissza. Elegem volt és úgy éreztem, különben is hiábavaló lenne bármit mondani. Anyu makacssága közismert volt. Most azonban felettébb különös eréllyel bírt. Komolyan meglepődtem.
- Még hogy… én méricskéljem az értékeket otthon. – méltatlankodtam.
- Pont te… - mosolygott a férjem. - … és pont hétfőn… Mit akarhatott ezzel?
- Fogalmam sincs, de azt mondta, hogy nagyon fáj a lába, meg sokat van rosszul. Ha komolyan beteg… miért nem ezért hív magához? Látod… még idős korában sem engedi, hogy szerethessem… hogy tegyek érte úgy, ahogy a mamiért tehettem. Milyen szívesen megtenném érte is! Mindegy. Már biztosan nem változik meg.
Hamar elszállt a düh belőlem. Egyrészt, mert megszántam őt… nem voltam hajlandó haragudni rá. A szánalom megszünteti… eltünteti a haragot… és így nincs mit betárolni. Tehát ezzel végül is megakadályoztam, hogy majd ez az új adag harag is a mélybe záruljon… súlyosbítva terheim. Tiszta nyereség… hatványozott kamattal. Másrészt pedig, mert igyekeztem a legapróbb örömforrásokat is észrevenni. A színeket, a finom illatokat, a szép formákat kerestem, az emberek kedves gesztusait. Külön megfigyeltem mindent, ami tetszett. Igyekeztem maximálisan kiélvezni az általuk nyújtott élményt, és ebbe bevonni az én jó társam is, hogy mielőbb mindketten megfeledkezhessünk erről a kellemetlen incidensről.
De leginkább a határozott döntés okozott igazi örömöt, miszerint hívás nélkül ma semmiképp sem utazom hozzá. Ebből adódóan pedig az, hogy jó társaságban, kellemesen tölthetem el a párommal a nap hátra lévő részét.
A jól felfogott érdekemben már régebb óta tudatosan szellőztettem ki így a lelkem az ilyen, vagy ehhez hasonló esetekben. Már megtanultam, hogy a bennem dúló nyugtalanságot mielőbb meg kell szüntetnem, különben perceken belül képes akár a teljes energiakészletem felemészteni. Meg kellett tanulnom, hogy így minél kevesebb ártalmat szenvedjek el. Egyfajta védekező mechanizmusként szolgál. Most is segített kellőképpen felemelkednem… felülemelkednem és így megszabadulnom a rám települni készülő letargiámtól, a lehető leghamarabb megnyugodnom döntésem helyességében.
A következő szombaton temettük. Valóban elérkezett számára „a megváltás, az oldás”. Eltávozott.

Selyem-bársony
(álom)

Magamhoz ölelve hurcolom. Olyan magas, mint én. Élettelen… Szürke. Megnyugtató… szépséges. Légiesen könnyű. Puha, hanyatló. Megérinteni is gyönyörűség. Védelmezem… le nem tenném. Szeretem. Mosolygok. Öröm tölt ki… teljesen.
Az óriási… puha fotel az ajtók szögletében, mely szöglet tudom, valójában túl szűk ehhez… magába vonz. Selyem-bársony bábum az ölemben tartom. Védelmezem. A fotel ölében magam is… védelemben… szeretetben… Mégsem jó itt. Forgolódom. A fotel karjai finoman tartóztatnak. Nem látok hátra… de hamarosan érzem… jóság és csend beszél hozzám:
- Már nem kell félned… szeretni engem… többé nem bántalak téged… soha… soha többé. Szeretlek… mindig szerettelek. – hallgatja lényem… a selyem-bársony simogatást. Nem hiszek… még kicsit félek. Újabb szózat… simogató szeretet. Értek… már mindent értek.
- Anyu… Anyukám! Szeretlek. Mindig szerettelek téged.

Sírok. Sírok, és csak sírok. Könnyítő könnyek mossák gyermeki lelkem. Haragom bánattá szelídülve most távozik… Tán örökre? Igen, örökre.

Mindenért… végérvényesen sikerült megbocsátanom neki… és ő is megbocsátott nekem. Segít, hogy itt félelem… kétely nélkül fogadhassam végre a szeretetét, amit egyre inkább merek érezni.
(A cikket beküldte: Lhara)



Játék, a szenvedély
Az olaszok szeretnek kockáztatni -- derült ki egy friss felmérésből. Vagy talán csak álmodozóbbak esetleg szenvedélyesebbek az átlag európainál? Mindenesetre egyre nő országukban a szerencsejátékosok száma. Az ember általában szórakozásból játszik: motiválja... »

Karmám
Mennyi az esélye annak, hogy egy Boeing 747-es utasszállító landoljon a hátsókertben? Pont ennyi esélye van annak, hogy ez a kapcsolat működjön. Két ellentétes jellem, két ellentétes életcéllal, merőben más szabadságvággyal. Ilyesmi ellentétről olvastam egy... »





Minden jog fenntartva © 2019, www.testunklelkunk.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) testunklelkunk.hu | WebMinute Kft.