Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ




Kategória: A psziché titkai

"Védd magad!… Mindenáron." I/2.

Majd egy egész évig nem jártam már náluk, amikor az anyu egyszer csak felhívott, hogy:
- A hugod má’ ki sé kel az ágybú. Olyan lusta, mint a dög. – kezdte és kicsit később részletesen elmesélte, hogy milyen veréssel próbálkozott új életet parancsolni szegénybe. Persze, hogy lementünk.


Egy hirtelen gondolattól vezérelve vittem egy kis ebédet. Anyám zavartan, félszegen fogadta el, a húgom rávetette volna magát, ha lett volna hozzá ereje. Az ágyba vittem neki. Felkelni sem tudott.
- Má’ kihívtam az orvost. – mondta egykedvűen anyu miután gyorsan mindent megevett, amit elé raktam. A hugi falt, de egyszer csak hirtelen abbahagyta.
- Nem kéred a többit? – kérdeztem az ágyban üldögélő húgom. Ijedten maga felé húzta a tányért. Könnyes szemmel mosolygott.
- Ilyen finomat évek úta nem öttem. – mondta ragyogó arccal az egyszerű rizi-bizit és rántott szeletet magasztalva, amit némi friss fejes salátával igen hétköznapinak éreztem, ezért ezt én szimpla dicséretnek gondoltam. – Mög még ki sé hűtt. Néhogy e’vödd. - Viccesen húzkodni kezdtem a tányért. Csak akkor értettem meg mennyire véresen komolyan szólt, amikor váratlanul a szemébe néztem a „játék” közben. Ekkor már tudtam: ez csak számomra játék. Azt hittem megszakad a szívem. Főleg, amikor kicsit később valami beszélgetés közben elszólta magát, hogy fáj a gyomra.
Éheztek. Ki tudja… akkor már mióta. És marták egymást…
- Attól féltem, hogy már megebédeltek mire ideérünk. – próbáltam újból beszélgetést kezdeményezni a hirtelen támadt kínos csöndben, oldani a bennünk burjánzó fájdalom fojtogató mézgáját.
- Mink?… Má’ hetek úta nem vót meleg étel a szánkba. – oltotta ki kitüremkedő őszinteséggel igyekezetem utolsó szikráját is a hugi.
Anyu sírt… valódi fájdalommal, megadóan, óriási könnyekkel. Talán életében először. Megkerültem az asztalt, ültében fölé hajoltam és átöleltem, majd elé guggoltam és megfogtam mindkét kezét.
- Mindennap nem tudok eljönni… tudod - mondtam. -, de gyertek velünk. Minden jobb lesz. Rendbe jöttök… aztán majd hazajöttök megint.
A férjem józanságában aggodalommal, hang nélkül követte szavaim. Félt, hogy hazaviszem ismét a poklot… ezúttal duplán… de hamarosan megnyugodott.
- Nem mögyünk innen má’ séhova. – szögezte le anyám. – Majd lössz valahogy. – mondta, mi pedig tudtuk: valóban nincs megoldás. Anyám soha el nem múló békétlenségét úgysem bírnánk ki, ha hajlandó lenne is velünk jönni. A húgom meg ugye külön eset volt. Ez még jobban bonyolította, nehezítette a megoldáskeresésünket. Egy áldozat… bárki áldozata is, aki önbizalma teljes híján, ezzel a habitussal és lemásolt szülői viselkedés mintázattal terhelten (mert a hugi ráadásul mintha kizárólag az életét nehezítő tulajdonságokat vette volna át mindkét szülőnktől) reménytelen esete a javulásnak, a megmenekülésének. Ő az, akit bizony már csak Isten végtelen kegyelme képes felemelni e mélységekből.

- Ezt neked hoztam édesanya. Fogadd szeretettel, ahogy adom. – adtam át hosszas megfontolás után mégis a második levelem. Nyíltan, félreérthetetlenül, pontosan akartam közölni vele a bennem élő érzéseket… örömmel megmutatni, hogy értek mindent, amit értenem kell és van megoldás. Megoldás a szeretet. Talán… sosem adtam volna át, ha a fent említett jelenet le nem játszódik, és nem érzékenyült volna el. Úgy éreztem, talán elkezdődött végre valami kedvező irányú változás anyám lelkében.

A levél:

Otthon…?

"Otthon" minden energiám semmivé foszlik előbb-utóbb még ma is.
Iszonyú hely!
Képzeletben sem szívesen látogatok oda.
Amíg el nem jöttem, mindig elvágytam onnan
és soha sem vágytam egy percre sem vissza.
Már tudok róla, hogy vannak ún. "vékony helyek",
ahol könnyebben megnyilvánulnak a rendkívüli és a szent jelenségek.
Nos, az én gyermekkorom helyszíne nem ilyen.
Az a hely maga a pokol egy mélységes bugyra. Taszít!
Talán soha sem tartoztam ide…? … Próba… ááá, igen! Az. Próba.
Sok ember töltődni megy vissza a gyökereihez.
Én oda mindig csak vittem energiát, ott elrabolták tőlem,
és kifosztottan, fáradtan mehettem, amerre láttam.
Ott még a szánalom sem vert tanyát soha, nemhogy a megértés.
A békét azon a helyen csak egy párhuzamos dimenzió nyújthatta.
Sokat voltam odaát. Köszönöm, hogy oly sokat vendégeskedhettem.
Pokol volt az drága apám és mindannyiunk számára egyaránt.
Igen. Még anyám számára is.
Bár talán különösen az ő számára, mert a kéngőzös dimenzió
pont rajta keresztül tudta elárasztani az otthonunkat.
De nem volt mit tenni, ha ezt a próbát választottuk mi mind.
Tettük hát, amit kellett.
Erős, sokat adó, tiszteletre méltó, kemény próba.
S ez a hely sem iszonyú, hanem éppen hogy "vékony"?
Vagy az angyalok a pokol bugyraiban próbát tevők mellé is alászállnak,
csak hogy segíthessenek?
Éppen, hogy mindkettő! Tudnom kell.

/… de itt a Kín és A rabnak című fent közölt verseimmel együtt…/

Kívánom neked!
Légy Jó, Szerény, Igaz, Értelmes, Békés, Nagylelkű!
- és minden percben azért élj, hogy soha más jelzővel ne illethessenek.

"Ha pedig valamelyiket közülük elveszíted,
igyekezz azonnal visszaszerezni.
Ha érdemes tudsz lenni ezekre a nevekre, és nem pályázol továbbiakra:
Más ember leszel, új életet kezdhetsz."
Marcus Aurélius: Tanítások könyve

A hugom ezt követően egyszer kajánul közölte: „Hijjába… má úgysé óvassa e’ amit irká’sz.” Tudtam, hogy ő maga se… amit neki írtam. Nem volt jele. Ám amit anyámnak írtam… azt igen alaposan átolvasta. Több okból… Kíváncsiságból, amit a félelme táplált. Félelemből, hogy nem írtam-e róla is valamit anyunak. Mindig a dolgok mögött kereste az igazságot… Ó! Szegény testvérkém!

Ekkoriban íratta velem a beszélgetéseink tapasztalata e néhány sort:

Sanda lét

Nem az a fontos, hogy mögé láss!
Vajon mi az, mit mögötte találsz?
Talán dugdos valamit előled a világ?
Á… dehogy!
Csak kevés még, mit mindabból látsz.
Emelkedj fentebb, hogy többet láss!

A Végtelen Bizalom nagyon jó barát.
Mindenhol titkot, s rosszindulatot sejtesz...
míg őt teljesen meg nem ismerted.
Tőle megtudhatod:
Nincs titok sehol, csak ott hol akarod.

No meg bosszúból… és a tiszteletlenség okán is elolvasta az anyunak írt soraim, mert mindez mindennapos elbánás abban a házban az idők kezdetétől.
– Így se rossz. – gondoltam és megelégedtem vele, mert tudtam, hogy a húgom „igen jó postás”, amolyan igazi fogadatlan prókátor, és amikor anyunak oda akar vágni valamiért, egészen biztos, hogy bőszen felhasználja azt, amit írtam. Valószínűleg nyomatékul még fel is olvassa neki, csak hogy bosszantsa. És már fel is használta addigra, mire a fent említett kaján közlését megejtette. Biztos jeleit fedeztem fel több alkalommal, hiába próbálta titkolni.
Az sms-eket mindig elolvasta, mert rövidek és kíváncsivá tették. Azok pedig mire kibetűzte őket, már el is érték sugaraikkal. Parányi terjedelmük így tudott megfelelő hatást gyakorolni. Az égiek üzenete mélyen hatott, mely így… telefonbeszélgetéseink nyomatékaként rajtam keresztül is bombázta őt.

„Mindenki álmodik. Te is. Én szépet szeretek álmodni és szépen élek. Te szenvedsz. Szép álmokat kívánok.
2006.11.30. 16:25:37”

„Ha készen állunk arra, hogy megértsük a bennünk zajló folyamatokat, akkor a kezünkbe vehetjük belső világunk és külső valóságunk alakítását.”
2006.11.30. 17:48:10”

„…hinned kell a jót, tudnod kell az igazat, látnod kell magadat… és bízni fogsz a Mindenségben.
2007.03.26. 19:40:49”
Dacos ellenállást váltott ki belőle minden alkalommal, de nem tudott tenni ellene. Frusztrálta, ha mindenképpen a tudomására hozott valaki olyasmit, amely megértésétől… már a puszta felemlegetésétől is olyan nagyon távol tartotta magát, legszívesebben teljesen elzárkózott volna. Én sűrűn tartottam elé a tükröt… és ezzel párhuzamosan igyekeztem a hiúságára hatni. Szívesen alkalmaztam a személyisége vizsgálata után annak pozitív aspektusú alkotóinak felemlegetését. Hivatkoztam rájuk, ahol csak módomban állt, biztatva őt. És folyamatosan szeretgettem… szóval, tettel, gondolattal.

Szeretlek, Hugi!

Hallgatom szavaid,
látom mozdulataid, elkapom pillantásod…
Mikor a fülemre, a szememre,
az eszemre hallgatok, időnként harag,
máskor mélységes szomorúság tölt el.
Reményvesztetté válok, és
értelmetlen minden igyekezetem.
…de mindig megszólal a szívem…
…vitába száll szelíden, majd…
…egyre erősödő robajjal bíztat,
új feladatra sarkall.
Nem menekülhetek:
Szeretlek, Hugi!
Újból és újból bízom benned.
Tenyerembe veszem a kezed,
vállamra hajthatod fejed….
…meghallgatlak…
Nem adok tanácsot,
nem ítélkezek.
Jöhetnek a tények…
…előttem hiába titkolod…
…látom mitől szenvedsz.
Tudom ki vagy. Értem a sorsod.
Bátorítalak:
Meg fog változni. Jobbá teszed.
Meghallod majd, mit a szíved diktál.
„a világon minden az ember
lelki gazdagodását szolgálja.”
A Te szenvedéseid sincsenek hiába.
Tanítanak téged…
… engem… másokat…
Mindazt, „akinek van szeme, hogy lássa,
van füle, hogy hallja”…
A Csoda csak ennyi.
Ez pedig ajándék.
Bármit tehetsz vele:
…használhatod, eldobhatod,
tovább adhatod…
Hála sem kell érte.

Majd később… amikor már teljesen bezárt tudattal hallucinált… ijedten, zavarosan „hallott”, így próbáltam az éteren át… szívtől szívig valami megnyugtató üzenetet közvetíteni neki:

Hangzat

Össze-vissza beszélnek.?!
Lehet, hogy csak nem érted.
A szándék a lényeg…
Mind-mind szeret téged.
Nincs már mitől félned…
hisz angyalok zengnek érted.

Amikor megjött az orvos, a hugi szégyenkezve motyogott néhány magyarázkodó szót, igazgatta maga körül az ágyát, a haját. Ahogy megfordult, hogy beadhassa neki az orvos az injekciót, felgyűrődött a szürkésre koszolódott lepedő. Alatta az ágy szövete félméter átmérőjű körben rongyos széllel hiányzott. A fájdalom megint belém hasított, mert - bár a nyomorúságukat látva ez már meg sem lepett, mégis - az jutott eszembe, hogy vajon mennyit kellett forgolódnia itt rossz álmaitól gyötörten ennek a jobb sorsra érdemes emberi lénynek, hogy így elkopott alatta az a markáns szövet. Mennyi kínnak helyszíne ez az alig két négyzetméternyi helye a világnak, ahol magam is oly sokat kínlódtam… és milyen nehezen tudtam szabadulni. Ő pedig itt ragadt… senki sem tudott segíteni ezen eddig, hiába a sok próbálkozás.
Én kísértem ki az orvost. Egy harmincas évei derekán járó szelíd, jó szándékú, eleget látott ember.
- Doktor úr, kérem, Tudom, még új ebben a körzetben. Úgy érzem, tudnia kell, ha még ki nem derült volna ön előtt: a húgom állapotának komoly oka pont szegény anyánk. Én ez elől a sors elől menekültem el innen sok éve. Nehezen, de nekem sikerült. Családom lehet, rendes életem, de a hugom sorsa reménytelen. Nagyon aggódom. Nem akarom elfogadni, amit sejtek.
- Hát, igen. Vannak helyzetek, amikor tehetetlenek vagyunk. – sóhajtott.
Mi is így éreztük… már régen… Hisz a romlás tökéletesen felismerhető volt kezdettől. Itt mindig rosszul mentek a dolgok… békétlenség vett körül minket.
Rövid tartózkodásunk maradék idejében a húgommal a két egymás mellett álló fotelben üldögélve a kezét simogattam, miközben egy fejhallgatón át relaxzenét hallgatott. Nagyon tetszett neki. Ebben a reményben vittem a szükséges eszközöket a gyógyító zenehallgatáshoz. Természetesen ott hagytam, hogy nélkülem is használhassa. Nem tette. Sajnos ott ez is a gúnyolandó dolgok közé tartozott mindig, mint az olvasás és még megannyi más, ami pihentetett, ami örömöt okozhatott volna. Meg aztán… tőlem származott. Persze, hogy anyánk tűzzel-vassal fellépett ez ellen is. Nem kellett nagy erőt kifejtenie. A hugi már régen… mindig könnyen legyőzhető volt számára.

„Hogy vagy? Dec. 09-ére, egy közös ebédre hívtak meg a volt osztálytársaim. Lehet, hogy hozzád is benézek. Vigyek valamit? Pussz…
2006.11.29. 15:53:21”
„…hozzád…” – fogalmaztam helyesen az sms-t… pedig anyu még… élt…(?) velünk volt…(?) Lehet. Csak számomra nem létezett.
Végleg elhagytam szülőhelyem…
…több mint huszonhat éve. Ritkán látogatok vissza. Kemény életem volt ott, de… rengeteg, nagyon fontos tapasztalattal gazdagodtam. Elfogadom mindazt. Sérelmeim feldolgoztam, így ma már leginkább hálás vagyok értük.
Csak édesanyám sajnálom és a húgom, mert az ő próbájuk még mindig tart. Komisz dolgok történtek mindig abban a házban. Édesapám 2002. júliusi halála óta pedig egyre komiszabbak, és nem lehet tenni semmit. Sokat próbálkoztam. Ebből is tanulnom kellett és kell, hisz messze még a vége. Hát, meghajtom fejem… és minden erőmmel reménykedem, talán mégis jobb lesz.
Szeretek élni.
2006.12.09.”
- írtam a régi társaknak átadott rövid válogatásba, melyet az írásaimból állítottam össze ajándékul. Anyámhoz be sem néztem… a húgom ugyanis addigra már ismét kórházba került… és papírmikulásokat készített, dalokat tanított be a többieknek... Remekül vezényelte le az ünnepséget. No és… dühöngőt fékezett meg a kórházi folyosón…
- Hogyan? – kérdeztem vissza kétségbeesett döbbenettel a szelíden tájékoztató doktornőtől.
- Ó, nem…! – mosolyodott el, miközben enyhén megrázta a fejét. – Csak hálásak lehetünk neki, hogy lekevert annak a betegnek és a szavai is jól hatottak.
- Az igazságérzete mindig a helyén volt… az is biztos. – mondtam szomorúan, mert ez eszembe juttatta azt az esetet, amikor először jutott el kínzatása arra a pontra, hogy visszavágott. Még ma sem tudok róla, hogy mi lehetett az a dolog, amivel anyám képes volt úgy kihozni a sodrából, hogy az Ani megüsse… megverje… hogy aztán megkezdje az önostorozását, futását az anyagyilkosság réme elől. De… rögtön az eset után felhívott a hugi és elmondta… Őszinte fájdalommal a hangjában önmagát vádolta, és ezúttal meglepő józansággal beszélt anyu komiszságáról is. Akkor nem takargatta a… semmit… nem „fényezte” az anyut, ahogy kitűnően fejezte ki a kórházi orvosa.

(folyt.köv.)
(A cikket beküldte: Lhara)



Amikor rájöttem, hogy erős vagyok…
Millió fekete ruhás ember között érkeztem a ravatalozóhoz, ahol már csak engem vártak. A család egy emberként lépett a koporsóhoz, amelyben az az ember feküdt, aki ezt a családot összetartotta a szeretetével: az én 46 éves édesanyám. »

Valentin-nap férfiszemmel
Őszintén szólva, úgy veszem észre, a nők nem igazán tudják elképzelni, milyen nehéz ez a nap a férfiak számára. Baráti társaságomban többen rettegéssel várják az év ezen szakaszát, félnek, hogy nem felelnek meg az elvárásoknak és csalódást okoznak a szeretett... »




Minden jog fenntartva © 2021, www.testunklelkunk.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) testunklelkunk.hu | WebMinute Kft.