|
Kategória: A psziché titkai "Védd magad! Leginkább." III/3....Ezreket bántalmaznak a legkülönfélébb módokon, formában és mértékben, a legaljasabb módon csalnak meg, használnak ki, hisz erről szól a világ… mégsem teszik, amit én(?) vagy csak kevesen(?). Aztán meg drámákkal is tele vannak már a könyvtárak. Vagy tán mégis... – biggyesztett egyet fintorogva.- Lehet, hogy ez az én önvédelmem. – folytatta fáradt-savanyún a zajos kis kert szeretett szegletében üldögélve. - Micsoda történet… hogy mik nem járnak az ember eszében! – rázta meg neheztelően dús hajzuhataggal megáldott szőke fejét, miután leütötte a levél utolsó szavaihoz is a billentyűket, és fáradtan eltolta magát székével együtt az íróasztalától. Majd szigorúan húzta ráncokba a szemét, homlokát, mert eszébe jutott még valami. - És ez az álom ma éjjel…! – hunyorgott. - Olyan konkrét és misztikus… A hegy… az éjszakai futás… fel a hegyre… a hegyen át valahová, ahol segítségre szorul valaki, ám ez a valaki mit sem tud a rá leselkedő veszélyről. No és a kitartás, mely a páromhoz közel tart… és ő nem küld vissza, nem fut el előlem, de be sem vár. A titokzatoskodása… no és a súlyos félelme attól a valakitől, aki elemlámpával a kezében törtetett a sötétben ott alant. - Jaj, megy az Ágihoz! – szólt iszonnyal.(?) …szinte sikoltva, páni-félelemmel (ami kissé átterjedt rám is) az én elöl haladó drágám, amikor lenézett és meglátta az alattunk lévő erdős-ligetes hegyoldalon hasonlóan kanyarodó úton haladó, ugyanoda tartó imbolygó elemlámpa fényét. Azt is bizton tudtuk mindketten, hogy oda, ahova mi is igyekeztünk. Éppen akkor láttuk meg… mielőtt jobbra fordultunk volna a fenti úton. S ekkor szóltam rá az elöl haladó enyéimre (A páromra és a fiamra, mert közben már ő is beért minket.) – Legyetek óvatosak, innen kezdve már nincs más, csak egy szűk ösvény! …és ez az izzadságban úszó hajnali ébredés: - Segíts meg… jó istenem, segíts meg! – imádkoztam akkurátusan összetett kézzel, hangos szóval, bár motyogva, amitől rövid idő alatt megnyugodtam. A feszültség elég hamar elmúlt, de mit kell már megint megtudnom? – próbálta lezárni a legújabb élményét. Fáradt volt. Iszonyú fáradt. Többórai munka után végre felállt a számítógépe elől. Ivott egy pohár vizet és kisétált a kertbe. - Ez szörnyű. – gondolta fájdalommal, miközben megmutatta az arcát a kora reggeli Napnak. - Ilyen csúful bánik velem évek óta, én meg… tiszta hülye vagyok. Mi a francot keresek még mindig mellette? Biztosan nem vagyok normális. Még hogy megértés, meg égi segítség, meg földöntúli szeretet… Tuti, hogy többen röhögnek rajtam a hátam mögött… Tán még sajnálkoznak is… de lehet, hogy legtöbbször szidnak, gúnyolnak maguk között. Elment az eszem… legtöbbször még csak bosszús sem vagyok. Ráadásul mindenfélét összevissza firkálok… éjt nappallá téve dolgozom a semmin… az agyament fantazmagóriáim leírásán… pedig még írni sem tudok! Rongyos, foszladozó tudati képességeimmel… Ugyan!… Silányság, amit csinálok… én magam sem vennék ilyesmit a kezembe… Meg ki a csudát érdekel egy ilyen időnként követhetetlenül magasröptű, máskor poros-sáros hétköznapi történet? Ezreket bántalmaznak a legkülönfélébb módokon, formában és mértékben, a legaljasabb módon csalnak meg, használnak ki, hisz erről szól a világ… mégsem teszik, amit én(?) vagy csak kevesen(?). Aztán meg drámákkal is tele vannak már a könyvtárak. Vagy tán mégis... – biggyesztett egyet fintorogva. - Lehet, hogy ez az én önvédelmem. – folytatta fáradt-savanyún a zajos kis kert szeretett szegletében üldögélve. - Kiírom magamból a lelki nyavalyám és úgy vélem ilyenkor, hogy egy újabb hétre, napra, akár egy órára vagy csupán egy percre megmenekülök végzetes életfordulatomtól? Így halasztom el időről időre a Dunának indulást?… Nagyon valószínű. No, ez aztán szép…! Bár… nem kerül ez túl sokba nekem? No lám, tudok én ésszerűen, logikusan gondolkodni. Már azt hittem tényleg elhagyott minden józanságom. De… akkor meg miért teszem mégis mindezt? Olyan sok mást is csinálhatnék… haszonnal, ahogy folyamatosan elvárja tőlem mindenki, én magam is. Eredmény, anyagi haszon, siker. Igen. Ez már igen! Itt kezdődne a megbecsülésem? Csak ez lehet ennek a módja? Eredmény, anyagi haszon, siker? Magam is így gondolom… pillanatnyilag. Boldogulni… sok pénz… jólét… Ki tudja?… A pénz… kell. Persze, hogy kell. Mégis láthattam gyötrődő, sivár életű, fájó lelkű nagypénzűeket, akiknek a szenvedéseit sosem cserélném fel az enyémekre… No és… ugyanígy élő nyomorgókat is… persze velük még inkább megtagadnám a cserét. Naná, majd bolond lennék! Nem?… Se pénz, se boldogság? No, nem! Még tényleg nem ment el teljesen az eszem. Hála az É… Mi?… Persze, még mit nem! Nem engedem magam elragadni a misztikumnak. Elragadtatni… felemelkedni… - hangzott mégis sokkal szelídebben, csendesebben a két utolsó szó. - De hisz onnan minden jobban látható… tudom… Rengeteg segítség volt ez már idáig nekem. A sikereim… mert hogy vannak… csak ennek köszönhetem… és most megint ez a „Hála…”. – kezdett keményedni a szíve. - Folyton repkedek. Mi vagyok én… kismadár?… „Többé nem gondolom farkasnak magam…” Ki vagyok?… „Hisz én repülök, mint a madarak!” Ja. Milyen nagy kérdés és milyen fontos volt világ életemben. „Királylánynak születettél te. Világra való vagy, csak nem erre a világra.” – mondta sokszor rosszallóan anyám. Valóban… Nem tudok csak a porban járni… csak ott élni... a középszerűség iszapjába ragadva küszködni. Nehéz élet az. Én meg önző bestia módon imádom a kényelmet, a kellemet, a könnyed lebegést, a csillagporos cikázást. Talán épp ezért… még azt is bizton hiszem, hogy szárnyaim vannak. Valódiak… - csitult még inkább, s így folytatta ragyogó szemekkel, mosolyogva. - gyönyörűségesek és hatalmasak. Még csapkodnom sem kell velük, hogy emelkedni legyek képes. Semmi erőlködés! Álló helyzetben, bájosan, könnyedén mosolyogva is képes vagyok… Nem hiszem őrületem… de bizonyossággal hiszem - hitemmel tudom -, ha ez mégis csak az, akkor az őrület az igaz való. Angyal lehetek… csakis egy angyal… Istenhez közel… hisz oly közel az Ég… nagyon közel… s minderről tudhatok… emberi lényemnek is tudnia kell, hogy minden sikerülhessen. Mondjátok csak ki, kedveseim: Ez aztán az őrület! Én mégis azt mondom: Bámulatosan csodás skizoid lét az enyém. Szerencsémre már szinte lehetetlen vállalkozás intézetbe záratni a hozzám hasonlókat… mióta magukat az intézeteket zárták be. Ez nagyon is rendben van így… hisz ez sem mutat mást, mint azt, hogy az ilyen intézmények bezáratását is csak a kellő energiák áramlásának megfelelően alakította az Ég. Ennek jött el a megfelelő ideje. – hallotta magát, amikor felrévedt… ahogy ismét a gép előtt ült és szorgalmasan verte a billentyűket. … mégsem… - ima - Áldozat, vagy bűnös… ? Mondd, milyen érzés a földön fekvőbe rúgni? Milyen érzés tehetetlenül tűrni, hogy ezt tegyék veled? Elvárásaid mértéktelenségének következményeit az áldozatod hibája… bűneként felróni… ? Érzed, vezetni születtél… …teszed… minden erőddel meg akarsz felelni e szent parancsnak… mikor még közel az Ég, bátor vagy… Szeretsz. …teszed… elvársz, tanácsolsz, feladatokat osztogatsz… de nem kérdezel. Senkit. Lassan semmit sem látsz… később már a hangok sem érnek el… Hisz, nem figyelsz. Elkóborolsz. Egyre messzebb és messzebb számodra az Ég… te akarod meghatározni… egyedül… a Célt. Egyedül érzed magad… a szeretet el nem ér… Félsz. Nem szeretsz… senkit, semmit…. Áldozol magad is. Az áldások útját nem járod, szíved kapuját csattanva bezárod… s már a Bizalom sem barátod, ki… „Félelmet űz, és szeretetet tanít. Békénk kulcsát hordja magánál, mellyel börtönöd, ha kinyithatja végre, szűnik lelkedben a kín.” Áldozatod… a szenvedés oltárán óriási. Szomorú angyalok serege tiszteli. Áldozataid számára pedig jutalmul mindig közel marad az Ég. A végső romlásod így mégsem kap esélyt… mindig lesz ki érted imádkozik… ki rendületlenül fújja az égi harsonákat… Tudd: Áldozataid azok, kik átzengik zordon faladon: „...halld meg mind, ki veled, s érted énekel.” …mert hittel tudják: „neked is szól a dal…” Vezetni születtél. Nem bitorolni… nem is birtokolni. Vezetni születtél, mint Noé. Megtiszteltetve élni nagyszerű sorsodat. Istennel diskurálni… parancsait hazahozni. Szólj hozzá és hallgasd. Parancsa… tisztelni a vezetetteket, mert tekintetük kristály-fényében születik tekintélyed… Tekintélyed… a szeretet. …mert leghőbb vágya minden vezetettnek, hogy tisztelni, szeretni tudjon téged. Engedd. Egy nehéz nap - Elmúlhatna már ez a kellemetlen közérzet… Idejét sem tudom mikor volt utoljára bármiféle gondom az emésztésemmel. Most meg épp hogy szinte teljesen rendbe jöttek a beleim, a gyomrom kezd vacakolni. Az eddig legerősebbnek tartott testrészem. Mi a csudát nem tudok feldolgozni, ami ekkora hatást mutat? Lehet, hogy mert még mindig hurcolja a titkait… én meg… hát… nem tudom, mit tegyek, hogy segítsek neki… hogy letegye végre ezt az óriási terhet? De ez rám egy egészen más irányú testi hatást gyakorolna… ha már régen meg nem oldottam volna. A temetés… tán segíteni fog neki…(?) Nem tudom… lesz-e ereje ledobni terhét? De akkor is ott van még a gyász ideje… a hiány… a fájdalom. Aztán ott vannak a félelmei… az élet elvesztésétől… a sajátjától… a családtagokétól… az anyagi biztonságtól. Persze. Majd pont a „gyónás” lesz a legelső számára. Nemdebár? Így aztán… Szenved még egy ideig. Lesz ebből még gond, hisz a titok rendkívül nyomasztó, súlyos teher. Sok emelő erő vész el nyomtalanul miatta. Minél tovább hurcoljuk, annál jobban húz a porba, az alsóbb dimenziókba. Nekem meg minden alkalommal utána kell ballagnom, pokolra kell mennem vele, hogy jelen legyek, segítségre készen belékarolhassak, ha végre emelkedni szeretne. Sajnos igen gyakori vendég odalenn. Mint iszákost a kocsmából… folyton „haza” kell segítenem. Sok türelmet adott a teremtő nekem. Egész jól bírom a strapát. Hát… ez van! Fáj a gyomrom… Vagy mégis beszivárgott volna a lelkembe valami emberi kicsinyesség? Egy kis emészthetetlen csemege… némi harag, féltékenység…? Még okom is adódik ezt gondolni… Úgy emlékszem… valahol írva van… Aha!… Hadd lássam csak!… Lhara, az új színész-lényem érkezése szerint milyen energiák is hatnak rám? Két bolygóállás is ezt mutatja, ezt a hatást gyakorolja rám, ha jól emlékszem. Igen, itt is van. Skorpió-Nap: Víz jelű (okt.24. - nov.22.) - a nemi szervek. Erős érzései rejtve vannak. Nagyon erőteljes egyéniség, akit lenyűgöz az élet. Saját életét jól irányítja, gyakran féltékeny lehet. Oroszlán-Hold: Tűz jelű; méltóság, autoritás (tekintély, befolyás), uralkodás Kedves és életvidám, méltóságot és autoritást sugároz magából. Karizmája mindenkire erőhatást tesz. Nem marad észrevétlen még a legnagyobb tömegben sem. Jellemző ugyan rá az uralkodási vágy, de mégis szeretetreméltó, és nagy szíve van. Ha valaki mellett lehorgonyoz, akkor kifejezetten hű barát és partner, de nagyon féltékeny. Ő ugyan szívesen flörtöl, de ugyanezt a párjától nem tűri el. …már ha ez így igaz, ahogy itt áll. Pedig így igaz! Valakinek ezt a könyvet is meg kellett írnia… nekem hozzá kellett jutnom… most meg az időben megmardosott egészségem, maradandó idegrendszeri sérüléseim, eltorlaszolt szinapszisaim… foszladozó tudati képességeim mellett is emlékeznem kell rá… emlékezni, hogy hol találom, és hogy tartalmilag – nem más – pont ez illeszkedik ide. Véletlenek meg ugye… nincsenek… Csodák…? Igen. Azok leginkább. Hála érte. Ráadásul úgy tűnik, meglehetősen szerencsés vagyok az örökségem… a szerep-létem… a Judit születési idejét tekintve. Sokat segítenek ezek az energiák… tán ezért nem vagyok mégse hárpia… …tán ezért?… tényleg nem vagyok… mindig szerettem mindkettőjüket… most meg tán még jobban… El tudom engedni a távozót. Szabadon Levetette terhét, ránk hagyta szerepe ólom-köntösét. Bevégeztetett ismét egy földi lét… s ránk nyomja bánat-bélyegét. Szállj szabadon! Ó, drága lény! Találkozunk még. Szerettünk… szeretünk… Legyen veled az Ég! - zárta le a gondja egyik részét, ahogy leíródott az utolsó hangzó is... Majd így folytatta gondolatmenetét: Mit is ír?… Aha… Skorpió-Hold: Víz jelű; titkok feltárása, nyomozás, kíváncsiság A legtehetségesebb nyomozók, és a tudomány felderítői. Annál odaadóbban foglalkozik valamivel, minél rejtélyesebb egy feladat, egy terület, egy ember - akár egy életen át, míg végül eléri a sikert. A kíváncsiságához már-már mágikus kisugárzású személyiség társul. Keveset mutat meg magából, mégis keményen dolgozik azért, hogy megoldja saját problémáit. Természetesen egyedül, hisz külső segítséget csak a legvégső esetben fogad el. Bika-Nap: Föld jelű (ápr.21. - máj.21.) - torok. Gyakorlatias, két lábbal a földön jár, szereti a természetet. Nagyon tud szeretni, és makacs is! Gyakran szépen énekel. Ahá! Tehát a Holdállás miatt nem terhelem rá, mert nélküle is sikerül megoldanom az ezirányú belső gondjaimat… és ebben az is erősít, hogy a Napállás miatt ennyire tudom szeretni. Ez igencsak egyértelmű. Remek dolog ennyi mindent látni… mégsem könnyű… és egyáltalán nem egyedi vagy kimagasló… érdemnek meg óriási tévedés lenne értékelni a helyzetem. Semmi különös sincs abban, hogy én egy kicsit pontosabban tudom meghatározni magam azoknál, akiknek nem sorsuk felismerni az új lényük… lényeiket. (Igen. Egy szerep nem csak két színészt… akár ennél sokkal többet is „foglalkoztathat”, míg végleg „kiíródik”.) Másoknál is lehet hasonló a helyzet, de nem mindenki van tudatában mindennek, nekik épp ezt nem kell tudniuk, mint ahogy nekem sem kell mindent tudnom. De akkor… egy bizonyos számú változás után… mi értelme van a test születésének, az „első” színész köntösbe bújásának, a megérkezésének energiáit számolgatni, vizsgálgatni?… Hisz utána oly sok más energia hat még. De talán egyszerre csak kettő… mármint az első, amit a test születése jelez, és az éppen aktuális, bár azt meg nem ismerheti fel minden emberi lény. Ráadásul nem is tudható, hogy melyek azok, amelyek éppen akkor befolyásolnak, amikor... Vége… egyelőre. Roló–effektus, vagy ahogy Mara néni mutató ujjával a temporalisa előtt körözve saját magára mondani szokta: „Golyó nagyanyám… fáj kicsi lába.” Majd máskor folytatom, ha Ti… odaát úgy akarjátok. Számomra ez a hozzám oly közel álló munka a mérhetetlen örömön túl leginkább sok feladatot, fáradtságot jelent. Persze mint, ahogy semmi sem, ez sincs hiába. Meg kell tudni másoknak is… általam… Megtisztel. Köszönöm ezt a felemelő, nagyszerű feladatot. Ámen. Ő meg… a munkába menekül… minden esetet elvállal… túlhajtja magát, kimerül, aztán mindenben a rosszat látja… ha sehogy sem találja, keresi. Aggodalmaskodik. Bűnbakokat próbál gyártani… de őrült erőfeszítéssel mégis visszafogja magát… Békét akar… minden áron. Tán a bűntudat… tán a szeretet… az dolgozik ilyen kíméletlenül. Bennem meg a fékezettség, mert… mindenre kész vagyok érte. Bízni akarok benne! A tudattalanban oldom meg… az ima erejével, ha nincs elég erőm… Kérek! Varázsolok! Ha kell, magamat adom érte… Írok. Nem hiszem, hogy értené, így magamtól nem is mutatom meg… de… Lehet, hogy mégis beleolvasott? Semmi gond! Hiszen nem titkolom… sokszor pont itt hagytam nyitva a gépet. Bizonytalanná váltam. Már napok óta megint elítélem, bántom, ostorozom magam. Nagyon rég tettem utoljára. Azt érzem, rossz vagyok. Az erőm fogy. Próbálok felülemelkedni ezen. Néha még sikerül… de folyton alázuhanok. Én is fáradt vagyok. Folyton csak írok, már alig alszom. Ma főzök valamit… és a mosást is elrendezem. Lelkiismeret furdalásom van az elmaradásaim miatt… érzem, mennyire gyengít. Ha pótolgatom, akkor meg a másik feladatok miatt aggódom. Ez meg aztán még nem is minden. Úgy érzem, hibáztat… hibáztat, hogy nem törődöm vele eléggé. Bár túlzó, de mégis igaz… féligazság(?)-megjegyzései rosszindulatról, panaszról árulkodnak. – Nincs tiszta alsónadrágom. – mondta szelíd szemrehányón, miközben a szárítón rögtön ötöt számoltam le neki. Mi lett volna, ha tényleg nincs? Engem ne késztessen magyarázkodásra … ne vizsgáztasson… keresse meg, mint már jó néhányszor, vagy kérdezzen szépen, megértéssel – A kutyafáját! -, mint amikor régebben valóban elcsúszott a dolog. Már máskor is voltak nehezebb időink… Akkor tudott megértően viseltetni a helyzettel és velem szemben? No, jó, akkor se mindig. Biztosan volt ilyen fáradt akkor is. Sokszor jártuk mi már a végünket, tologattuk egyre kintebb végső határainkat. Csak hogy akkor még a jóindulat volt meg benne irántam. Ma már egyre többször érzem ehelyett a rosszindulatát. Az is lehet, hogy csupán segítséget szeretne kérni… és így hívja fel magára a folyton elkalandozó, máshol lekötött figyelmem. - Mond ki! A kutyafáját! Mond ki végre!… Mond ki: Szeretni akarsz, óriásit szexelni végre. Andalogva járni a szigetet… a kert zugában gyertyafénynél hajnalig beszélgetni… vagy néhány napra a világ másik végébe utazni, alkonyatkor a gőzölgő tengerben szeretkezni… Igen! Mindketten erre vágyunk… csak ki nem mondanánk az összes égiek kedvéért sem. Ilyenek vagyunk mi ketten. Ennek a fiúnak tényleg egy butuska, zizi-nő kellene… de közben azért jó sok pénzt keressen. Sajnálom, ziziséggel nem szolgálhatok, kedvesem. Pénzt pedig… nos hát, evvel a munkával is épp erre törekszem. Aztán meg, ha most véletlenül én keresnék többet, hogy éreznéd magad, te kedves vezető lelkületű családfő? Akkor mit éreznél? Jobb, ha nem is gondolunk erre. Hé! Én… sértődött vagyok. Nem lehetek. Nem fér be a projektbe. Ja, ja! „Problémák nincsenek, csak megoldások.” Megoldás… (?) Hm… persze… Nekem kell szeretnem, megértenem őt. Most leginkább, mint bármikor. Máris könnyebb. El is megyek aludni… még időben vagyok. Köszönöm ezt a nehéz napot és… leginkább, hogy vége van! (A cikket beküldte: Lhara)
|