Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: Szerelem

Társfüggőség - ez nem happy end

Néhány hónappal ezelőtt radikálisan megváltozott az életem. Olyan dolgok kaptak fontos szerepet, amiknek a fontosságában sosem hittem, és olyanok lettek jelentéktelenek, amikért pár héttel korábban az életemet is adtam volna. Ma már tudom, hogy a szenvedés és naivitás fő forrása egyfajta betegség, melynek neve: társfüggőség.

Világéletemben, kicsi korom óta úgy képzeltem: minden boldogság forrása, és egyben az életem értelme egy társ, egy partner.
Mára tudom, hogy a családmodellem, a biztos apai támogatás hiánya okozta mindezt, de akkor úgy hittem, gondolkodásom teljesen átlagos. 13-14 évesen álltam a Balaton partján, és irigyen tekintettem a fiatal párokra, utálva a saját helyzetemet, hogy csak egy kislány vagyok, egyedül...
Az első szerelem 15 évesen köszöntött be az életembe, és két és fél évet töltöttünk együtt, most már tudom: ez sem az átlagos, hogy minden percem vele töltöttem, a tanulást, életvitelt, és minden mást is hozzáigazítva.
A családom háttérbe szorult, nem érdekeltek a baráti kapcsolatok. Semmi. Bár sokan gondolják, hogy az első nagy Ő valóban a férjük és szerető társuk lesz mindörökké - természetesen én is ezt gondoltam, de én konkrét lépéseket is tettem: olyan irányba akartam továbbmenni, hogy minél hamarabb elkezdhessük a saját, önálló életünket- ekkor még mindig csak 16 éves voltam.
Megjegyzem: világéletemben nagyon jól tanultam, ösztöndíjat is kaptam, így a családalapítás nem töltött volna be egyfajta kitörési lehetőséget, egyedül, az eszemmel is megálltam volna a helyem - de ezt is csak utólag tudom.
A párom szintén fiatal (ekkor ő 17-18) és naiv, a tűzbe ment volna értem, szeretett is odaadóan, de bánni egy lánnyal, na azt nem tudott. Honnan is tudott volna? Olyan jelzéseket, szimbolikus lépéseket vártam el tőle, amit koránál fogva sosem tudott megadni. Itt nem pénzes dolgokra gondolok. Nem vacsorameghívást, meg ajándékot vártam, sokkal inkább olyanfajta figyelmességet, ami nem a tizenéves fiúk sajátja.
Kapcsolatunk végül csúnyán, durván, fájdalmasan ért véget. Haraggal váltunk el, és akkor először éreztem azt a borzalmas fájdalmat, amit azóta újra meg kellett tapasztalnom sajnos.
Sok mindent átéltem, valóban sokat. Nem arról van szó, hogy kis nyafka elkényeztetett lányka, akinek a legnagyobb baja, ha a kis tini-szerelme más nő után néz. Nem erről van szó. Kiskoromban, amint már említettem, a családi hátteremből kifolyólag megtapasztaltam, mi is a megaláztatás, félelemben élés, rettegés, szégyen... aztán az évek során sajnos több műtéten is átestem, mind rutinműtét, mint pl. mandula, de elmondhatom, hogy jól ismertem a rendelőket, kórházakat. Ezután komoly anyagi gondok jöttek, egyszóval: tudtam, mi mennyire nehéz és fájdalmas.
És mégis, az a bizonyos szakítás mindenek felett állt. Hasító fájdalom. Nem mertem kimenni az utcára, mert mindenhol az emlékek...Súlyos személyiségzavar vette kezdetét, amelynek nyomai a mai napig magamon-magamban viselem.
Aztán jött a második kapcsolat - amitől mindent megkaptam, amit először nem. Igazi királylánynak érezhettem magam, és éreztem: nem akarok már mást. Idősebb volt nálam, és a nőkhöz valóban értett, minden tekintetben. Őt akartam, örökre, és ezért bármit megtettem volna. Meg is tettem.
Egy tragikus esemény azonban mindent megváltoztatott, sablontörténet, így nem írnám le részletesen: rátört a szabadságvágy, az élni akarás, egy másfajta életvitel utáni vágyódás. Így elment, az országot is elhagyta.
Soha életemben nem fájt ennyire semmi. Lemondtam számtalan lehetőségről, és sosem bántam, mert érte, értünk tettem. Szépen figyelmen kívül hagytam, hogy ő ilyen lépéseket sosem tett. Mint ahogy azt is figyelmen kívül hagytam, hogy elmondta: nem akarja magát a következő 8-10 évben lekötni. Bár itt hozzáteszem, hogy mindig hagyott egy kis elvarratlan szálat, egy kapaszkodót, amit kedvemre félreértelmezhettem és ezzel éltem is mindannyiszor: utalás egy közös életre, apró pici "áldozatok" - utólag tudom, hogy ezek mind akaratától független, a véletlen művei voltak, melyeket könnyű volt szívességként feltüntetni.
S végül, mikor már rezgett a léc, egy aljas és gonosz húzással átvert, megalázott, és a földbe döngölt.
Nem tudom, ezúttal meddig fog tartani. Voltam szakembernél, aki megállapította, hogy társfüggő vagyok, és azt is, hogy mi ennek az okozója. Tehát tudom, mivel kell megküzdenem. Fiatal vagyok, de sosem voltak a koromnak megfelelő vágyaim, mindig évekkel előre vágytam.
Egy EQ teszt bizonyította, hogy sosem vagyok képes koromnak megfelelő dolgokban kiteljesedni.
Tudom, min kéne változtatnom. Csak éppen fogalmam nincs, hogy fogjak neki.
Az első szerelmem eközben vissza akar térni hozzám. Időközben felnőtt, és megkapta a saját pofonjait az élettől. Pontosan azt adná nekem, amit évekkel ezelőtt vártam volna.
És mégis, ha belemegyek ebbe, az azt jelenti, hogy sosem gyógyulhatok ki a függőségből...
(A cikket beküldte: Zizzzenet)



Szeretlek - több nyelven :)
Ez még jól jöhet Valentin napra... Akár dekorációs, képeslap feliratok kiegészítéseként, vagy ha esetleg idegen nyelvű a szerelmünk, vagy ha csak minél több nyelvű vallomással és szeretnénk meglepni a Kedvest :) »

Emberismeret
Még egy kis pszichológia alapfokon... »





Minden jog fenntartva © 2019, www.testunklelkunk.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) testunklelkunk.hu | WebMinute Kft.