Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: A psziché titkai

Paranoia? Van kiút? Vagy végleg megbomlott az agyam?

35 éves nő vagyok... kálváriám azt hiszem gyerekkoromban kezdődött. Már akkoriban fura voltam, temetőkben töltöttem a mindennapjaimat, halottakkal beszélgettem képzeletben, de akkor ez olyan valóságosnak tűnt. Akkor élveztem, mára horrorrá vált az életem.

Nem tudom, mit ronthattam el. Kisgyerekként fura és különc voltam. Temető mellett laktunk, véltem, hogy hallom a halottakat, sőt, láttam is őket... legalábbis azt hittem, ez akkor olyan valóságosnak tűnt.
Általános iskolában ki voltam közösítve, nagyon rossz volt. Minden nap remegő gyomorral mentem suliba. Utáltak, rugdostak, a miértjét nem tudom. Az állandó stresszt és feszültséget a temetőben pihentem ki. Kötelességemnek éreztem halott rokonaim - megjegyzem volt akit soha nem ismertem - sírjának ápolását. Ha nem tettem, ha elhalasztottam, akár csak egy napig is, iszonyatos lelkifurdalás gyötört. Nagymamámat szerettem, ő beteges volt szegényem, nagyon féltem tőle, hogy meghal egyszer, bár tudtam, ez a sorsa mindenkinek. Mindent megtettem, hogy megelőzzem. Előre kitervelt útvonalakat építettem ki, úgy éreztem, ha nem arra megyek, akkor talán épp rajtam fog múlni az ő élete. Hogy világosabban fogalmazzam, meg voltam győződve róla, hogyha bizonyos dolgokat megteszek, akkor megelőzöm a halálát.
Elvégeztem a 8 osztályt, messze egy városba kerültem, ott kollégista lettem, talán akkor voltak életem legszebb, legfelhőtlenebb évei.
Boldog voltam, hisz senki sem ismert.
De minden szépnek vége szakad egyszer. Vége lett a sulinak, szüleim közben az ország másik felébe költöztek, s mivel kiskorú voltam, döntési jogom nem volt, jöttem velük én is.
Na ez kissé törés volt az életemben, hisz ott kellett hagynom a barátokat, a jól megszokott helyeket, főleg a temetőt! Ahová megnyugodni jártam.
Éjjelente iszonyú remegés gyötört... nem találtam a helyemet... otthon nagyon szigorúan neveltek, egyfolytában megkaptam, hogy amíg az ő kenyerüket eszem... amíg nem leszek 18 éves, addig az van, amit ők mondanak. Mivel eltartott kiskorú voltam, azt tettem, amit a szüleim jónak láttak. Közben nem volt kinek elmondani, hogy egyre többször tör rám egy fura rosszullét, remegés, hányinger, halálfélelem, most már tudom, ezek a pánikrohamok voltak, de akkoriban meg voltam győződve róla, hogy azért vagyok rosszul, mert nem tudom gondozni a sírokat...hisz azok majd 400 km-re távol voltak tőlem.
Betöltöttem a 18. életévemet, irány a nagybetűs élet. Elköltöztem, albérletbe. Elkezdtem habzsolni az életet, buli-buli hátán. jól kerestem, futotta rá. Magamban mélyen eltemettem az addigi dolgokat, gondolván, jól van az úgy, nem hittem, hogy valaha is a felszínre fognak törni.
Akkor történt valami. Egyik nap az öcsém megkeresett... közölve, hogy imádott nagymamám meghalt.
Fel sem fogtam először, majd csak a ravatalozóban, amikor úgy láttam őt. Akkor megtört bennem valami. Nem tudtam sírni, viszont az életem nagyon megváltozott. A temetés után kezdődött a pokol.
A fejembe vettem, hogy minden éjjel ott van velem, utána már nemcsak éjjel, de nappal is, éjszakákat ültem a ház előtt, ahol laktam, egy padon, nem mertem bemenni a szobába, hisz először csak éreztem, hallottam, majd látni is véltem őt.
Elköltöztem onnan, találtam magamnak egy új barátot, akivel együtt életem kb. 3 évig, ő tudott a dolgokról, helyén is kezelte őket. Nagymamám sűrűn ott volt velem. Féltem, izzadtam, remegtem...
3 év után szakítottunk a barátommal, akkor még mindig hatása alatt voltam a nagyinak, de már másképp kezeltem. Kértem menjen el, hagyjon békén. Ekkor kezdődött az, hogy elkezdtem valami rögeszmésen aggódni a szüleimért. Naponta 20-szor hívtam őket telefonon, hogy mi van velük, ez kb. 2 évig eltartott. Közben belemerültem az életbe ismét, buli, alkohol, munka, buli, alkohol, munka. Erről szólt minden. Így tudtam csillapítani csapongó gondolataimat.
Közben megismerkedtem egy férfival, akivel a mai napig barátok vagyunk, sőt inkább nem is barát, ez több annál, mintha ezer éve ismerném, mint testvér, úgy kezelem őt. Megértette a gondjaimat. A megismerkedés első estéjén elmondtam neki mindent, nincs veszítenivalóm alapon. Együtt éltünk hat évig vele egyébként.
Derült égből villámcsapásként tért vissza 10 éve a pánikrohamom. Mindennél erősebb volt az érzés. Ültem a saját vállalkozásunk kis boltjában, és ott, ettem a kakaós csigát, és akkor. Kimenekültem a boltból, otthagytam csapot-papot, kasszát, mindent, vevőket... semmi nem számított. Onnantól fogva nem nagyon mentem egyedül sehová. De otthon sem mertem egyedül lenni. Vállalkozás becsődölt természetesen, így nem lehet. 2004-ben mentem először pszichiáterhez, aki megállapította, hogy pánikzavarom van.
Szüleimért továbbra is eszelősen aggódtam, megmagyarázhatatlanul. Félelemben éltem, minden pillanatban vártam a telefoncsörgést, amikor is közlik a rossz hírt, hála égnek a mai napig nem következett be. Akkoriban kezdtem azt, hogy bizonyos szokásokat vettem fel, azt képzeltem, ha rítusszerűen csinálok dolgokat, akkor ezzel megóvhatom a szeretteimet. Később a pszichiáter felvilágosított, hogy ez nem más, mint Isten komplexus, kényszercselekvésekkel társítva. Rögeszmémmé vált, hogy bizonyos cselekvéssorokat ugyanúgy, ugyanannyiszor csináljak...míg végül már ez irányította az életemet. Elmondhatatlanul fárasztó dolog, de tennem kellett.. mert ha nem tettem meg, vagy ha belezavart valaki, azt hittem, megőrülök. Egyszerűen csinálnom kellett muszáj volt.
Ekkor kaptam gyógyszereket, amik a szorongásomat enyhítették, de a kényszeres dolgaimat nem szüntették meg.
Jelenlegi élettársammal 6 éve vagyunk együtt, van egy 3 éves kisgyerekünk. Terhesség alatt nem szedtem gyógyszert, megvoltak a dolgaim, de lefoglalt a másállapot.
A kisgyerek oxigénhiánnyal született, köszönhető egy kedves húzásnak a császármetszésnél, oxitocint kaptam, érzékeny voltam rá, 5 perc alatt tolófájásom lett, a kisgyerek meg majdnem megfulladt, mire kivették a hasamból. Azóta hordom, 3 hónapos kora óta fejlesztésekre, féloldali spacticus bénulása van.
Visszatérve rám, a komoly gondok a kisgyerek megszületése után kb. fél évre kezdődtek. Nem volt segítségem a kisgyerek körül, a mai napig sincs, nem is ezzel volt a baj. Az élettársam elfordult tőlem. Egyedül voltam, csak magamra számíthattam. Egyik napról a másikra elkezdtem félni az ételektől. Először csak szav.időt csekkoltam, majd összetételt, mostanára odáig jutottam, hogy már neten keresek rá a boltban vásárolt kajákra, hogy tényleg létezik-e olyan. Rögeszmémmé vált, hogy bárki hibázhat, a gyártósoron belekerül valami oda nem illő az ételbe... az alapanyagba... amitől beteg lesz az ember. Később már konkrétan láttam magam előtt, hogy emberek direkt, szándékosan tesznek bele, szórnak rá az ételekre mérget.
Volt idő amikor inkább nem ettem, csak ne kelljen félnem, és rettegnem, hogy mi bajom lesz az ételtől. Saját főztömet sem mindig merem megenni. Mindent szagolok, vizsgálok, ha már kisebb eltérést látok a megszokottnál, megijedek... bepánikolok, utána várom a halált. Nem merem megenni a gyümölcsöt sem, mert félek hogy vegyszeres. Tartok tőle, hogy a pékáruba akármit is beletesznek. Nem tudok jóízűen enni. Szedem a nyugtatót, de minek?
Odáig jutottam, hogy félek - nagyon félek.
Félek, mert az őrület határán érzem magamat sokszor. A környezetem nemigen ért meg. A párom elítél, elfordult tőlem, már csak az anyagiak tartanak össze minket.
Zabálom a Xanaxot, amit sokszor hússzor megvizsgálok mielőtt beveszem, hogy tényleg az-e. Utána jön a periódus, amikor úgy érzem, nem kell gyógyszer, de végül aztán annál nagyobb a pofára esés. Antidepresszánsok nem váltak be eddig.

Nem tudom mit kellene tennem. Már csak a kisgyerek éltet. Rá kell koncentrálnom minden erőmmel, minden tiszta gondolatommal, bármilyen nehéz is. Szorongok, egész nap, félek, nagyon félek. De csinálnom kell, mert a kisgyereket nem hagyhatom cserben. Sokszor van olyan érzésem, hogy jobb lenne leszedálva valamelyik elmegyógyintézetben feküdni csak... de ott van nekem ő! Még csak 3 éves!
Előtte az élet, és akarok! Mindent megteszek!
Nem bírnám elviselni lelkileg, ha neki is olyan élete lenne, mint nekem, illetve énmiattam válna instabil, lelkibeteg emberré felnőttkorára!
Még előtte az élet!
A pszichiáterek szerint ez paranoid zavar. Nem tudom. Biztos az, ha ők mondják, de könyörgöm... ez napról - napra egyre rosszabb! Van ebből kiút?
(A cikket beküldte: Macskanita)



Szerelemre várva
Vágyom a szeretetre, de nem tudom lesz-e részem benne!? Írtozatos fájdalom emészt belülről, éget, mar, ezért írom le életem rövid kis történetét. Muszáj kiírnom magamból! Miért is nem vagyok szerethető?! Holott mindent megteszek érte. Szeretem a gyerekeket,... »

Az én Lila akác közöm...
Tökéletes az életem. 46 éves vagyok, viszonylag egészséges, férj, gyerekek, a legidősebb 22, a legkisebb 13 éves, szép kertes ház, kocsi, munkahely. És ekkor jön a Hófehérke almája, kívül szép piros, csillog belül pedig: romlott. »




Minden jog fenntartva © 2020, www.testunklelkunk.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) testunklelkunk.hu | WebMinute Kft.