Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: Testünk, lelkünk dolgai

Orvos leszek, avagy hogyan valósítsuk meg lehetetlennek tűnő álmainkat

Ez a történet igazából akkor kezdődött, amikor megszülettem. De a mesémet nem ettől a ponttól szeretném kezdeni, bár minden ami most vagyok, azokból a történésekből tevődik össze, amiket az elmúlt 37 évben átéltem. Harminc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy bennem végre megfoganjon egy addig meddőségre kárhoztatott felismerés: orvosnak születtem! Amikor ezt felfedeztem magamban éppen kétgyermekes édesanyaként, egy nagyszerű férfi oldalán éltem dolgos és néha cseppet sem könnyű életem. Ráadásul szerettünk volna még egy harmadik gyermeket is!

Legyünk őszinték: az, hogy az ember harminc éves korában felfedezi a heurékát, azért viszonylag ritkaság, főleg Magyarban. Mert Ámerikában nem akkora csudálatosság, de itt, ezen a pusztai magyar ugaron igazi kuriózum! Volt is bennem jó sok bizonytalanság mondhatom évekig, mire biztos lettem a dolgomban.

Elmesélem hát, hogyan is jött az ötlet. Dőljetek hátra és helyezkedjetek el kényelmesen, mert ez egy hosszabb történet..

Talán azzal érdemes kezdenem, hogy amióta csak az eszem tudom, mindig is kerestem a helyem a világban. Középiskolásként színésznő akartam lenni, persze szenvedélyesen. Aztán egy nap kinyitottam a Bibliát, elkezdtem olvasni és rájöttem, hogy abban még van erkölcs, ami akkor is érvényben marad, ha körülöttem szép lassan, de biztosan kiveszni látszik. Rájöttem, hogy színésznőként az embernek csúnyán meg kell alkudnia olyan dolgokkal, amik egy nőt lealacsonyítanak. Először persze azt hittem, majd én összehozom a szezont a fazonnal, de azután nálam sokkal okosabbak felvilágosítottak, hogy ezt már mások is megpróbálták és csúfosan belebuktak. A jót nem lehet összekeverni a rosszal! Ha egy színésznő élete folyamatosan jó és rossz késztetések belső harcaiból, lelkiismeret és szerepálmok küzdelméből áll, akkor nem fog tudni boldogulni a pályán: vagy megszokik és hasonul, vagy megszökik és másnak áll. Ezért hát feladtam ezt az álmot és mondhatom, egyetlen pillanatra sem bántam meg! De az igaz, hogy még évekkel később is megdobbant a szívem, ha megéreztem azt a jellegzetes szagot, ami a poros deszkákból, és használt kacatokból árad, amitől olyan titokzatos és varázslatos a színházi világ.

Aztán következett 11 évnyi önfelfedezés. Valami állandóan inspirált belülről: KERESD AZ UTAD! De fogalmam sem volt, merre is induljak. Akkor észrevettem, hogy imádom az irodalmat: faltam a könyveket, rengeteget olvastam, mindenféle klasszikust, amit csak felleltem. Gondoltam irodalmárnak kellene állnom, ha ennyire élvezem az olvasást. Elkezdtem készülni a bölcsészkar magyar szakára, de a tananyag rémesen untatott. Végül rájöttem: én nem tanulni szeretem az irodalmat, hanem élvezni. Olvasni imádok, de tanulni arról amit olvasok, utálok! Nem kell a rizsa, majd én eldöntöm mit gondoljak egy könyvről! Tehát ez is tévútnak bizonyult.

Eközben visszatérő, és soha el nem múló motívumként, újra és újra felmerült bennem, hogy legszívesebben orvosnak mennék. Aztán újra és újra el is vetettem ezt a képtelen ötletet, mert tudtam, hogy nem vagyok elég okos hozzá. Sajnos gyermekkoromban nem voltam jó tanuló. A szüleink sokat dolgoztak, nem volt energiájuk kihozni belőlünk a legjobbat. Valahogy azt gondolták, hogy amivel megszületünk, annyival gazdálkodunk egész életünkben és ehhez egy szülő édeskeveset tehet hozzá. Ha egy gyerek pengeagyúnak-, szorgalmasnak-, kisokosnak születik és a hobbija a tanulás, na akkor menjen csak egyetemre! De aki olyan, mint én voltam: izgága, féktelen, álmodozó, tanulni nem szeret, csak csavarogni és barátkozni, azzal úgysincs mit csinálni, annál az is nagy teljesítmény, ha egyáltalán leérettségizik. Ez a filozófia az én életemben egy óriási hazugságnak bizonyult, ami hosszú évtizedekre determinálta a sorsomat és megkeserítette a számban a legjobb falatok ízét. A saját gyermekeim példáján keresztül, hosszú évek kemény munkája eredményeként értettem csak meg, hogy bármit ki lehet hozni egy kis ember életéből, csak fáradhatatlanul dolgozni kell rajta. Állandóan foglalkozni kell vele, inspirálni kell tovább és tovább, közben pedig jó mélyen kell elültetni benne azt az igazságot, hogy bármi lehet belőle, amit csak álmodni képes magának. Ha valahol nehézségei támadnak, hát millió módszert is kipróbálva közösen kell leküzdeni az akadályokat és félre kell tolni az érdekében még a hegyeket is az útból.
Igen! Ezt kellett volna tenniük az én szüleimnek is, de nem tették. És én megmaradtam középszerű kisdiáknak, holott a képességeim nem erre determináltak. Ostobán elhittem magamról, hogy nem vagyok elég okos.

Bármilyen szép családdal is áldott meg az Ég, bármennyi szeretet, törődés, figyelem, kedvesség vett is körül a mindennapokban, maradéktalanul sohasem éreztem, hogy a helyemen vagyok.
Ha mélyen magamba néztem, mindig egy elveszett, bolyongó lelket láttam, aki még nem találta meg a helyét a földi létezésben. A szívemben békesség volt, mert hívő emberként tisztában vagyok az élet értelmével, de a lelkem eközben megszállottan keresgélt és kutatott valami kincs után, amit még nem talált meg. Éreztem, hogy van még egy titok, amit meg kell fejtenem az életemmel kapcsolatban. Imádtam anyának és feleségnek lenni, még a háziasszonyi szerep sem riasztott. Az otthonom szépítése, a gyermekeim nevelése csodálatos örömet jelentett és jelent most is.
De valahol legbelül egyre erősebb bizonyossággá vált, hogy tartogat még valamit a sorsom. Mert én hiszek abban, hogy mindannyian okkal születtünk meg erre a világra! Mindannyiunk életére vonatkozóan létezik egy isteni terv, amit meg kell találnunk és be kell töltenünk. Mindannyiunknak számára meg vannak határozva feladatok, amiket el kell végeznünk itt a Földön. És aki ezt nem ismeri fel, nem talál rá, az elpazarolja és eltékozolja a sorsát és hiábavalóvá teszi a létezését.
Ezért kutattam éveken át szenvedélyesen ezt a rámszabott tervet, ezt az isteni akaratot.

És szerencsém volt! Mert egy olyan férfihez mentem hozzá, aki onnantól, hogy elvett feleségül, soha mást nem mondott nekem, mint hogy szép vagyok, okos vagyok, nagyszerű képességeim vannak, csak nem hiszek magamban. Ezzel fokozatosan kiirtotta belőlem a múltamnak minden keserű gyomnövényét Isten segítségével és én szép lassan elkezdtem hinni magamban. Soká tartott! Talán ugyanannyi ideig, mint elhinni magamról a rosszakat: hogy buta vagyok, nem jók az alapok, nincs semmi esélyem az orvosi egyetemen.
Lassan ráébredtem, hogy bármire képes lennék, ha igazán akarnám, akár orvos is lehetne belőlem!

De ez nem ment egyik napról a másikra. Először különböző főiskolákra jelentkeztem, mert repülőkön láttam magam laptoppal, sikeres üzletasszonyként: idegenforgalom és szálloda szak, humánerőforrás menedzsment szak.
Az utóbbin elvégeztem másfél évet, szinte kitűnő bizonyítvánnyal, amikor rájöttem, hogy a közgazdaságtan nem érdekel és nem akarok kula-bula főiskolára járni. Majd művészettörténész-, lófarm tulajdonos és lóidomár-, állatorvos akartam lenni, de nem tartott sokáig a svung egyik területen sem. Egy nyáron - harminc évesen - kínomban jelentkeztem egy kéz- és lábápoló (manikűr, pedikűr, műköröm) OKJ képzésre, hogyha később bárhová tovább szeretnék tanulni, mellette tudjak majd részidőben dolgozni. Itt tanultunk anatómiát, amivel mindenki csak szenvedett és kínlódott, de nekem nagyon ment, mert rettentően érdekesnek találtam. Annyira izgatott, hogy rohantam ilyen témájú könyveket venni és faltam őket.
Ekkor esett le a tantusz: engem igazán ez érdekel, ez inspirál, ez fog meg, ez a hobbim. Nagyon megdöbbentett a dolog, de el is gondolkodtatott: hogy lehet, hogy ezt eddig nem vettem észre?! Ennek oka kétségtelenül az iskolázottságomban rejlett.
Tizennégy évesen, az általános iskola befejeztével halvány fogalmam sem volt róla, hogy milyen irányban is kellene továbbtanulnom. Ha a szüleim csak egy kicsit is ismernek, hát gimnáziumba küldenek tovább, hogy legyen még négy évem gondolkozni és megismerni önmagam. Ehelyett Édesapám praktikus gondolkodásmódja értelmében szakközépiskolába írattak, hogy legyen egy biztos szakmám. És mivel a nővérem vegyipari szakközépbe járt - őt ez érdekelte annak idején -, hát engem is odaküldtek, fantáziadúsabb ötletük nem lévén. Ez egy nagyon jó és erős iskola volt, csak engem egyáltalán nem érdekelt a vegyipar, de ami még ennél is meghatározóbbnak bizonyult későbbi vakvágányon haladásom szempontjából, hogy ebben az iskolában összesen egy évig tanultunk valamiféle könnyített, gyogyós biológiát.
Így hát esélyem sem volt felfedezni magamban az emberi test és a gyógyítás iránti érdeklődés piciny csíráit.

Miután a műkörmös képzést elvégeztem, igyekeztem jobban tisztába jönni magammal és az orvosi pálya iránti vágyaimmal. Korábban - éveken át - megfigyeltem magamon, hogy nagyon meg tud indítani más emberek nyomorúsága, egészen könnyekig együtt tudok érezni szükségben lévő emberekkel. Eleinte azt hittem, hogy csak a keresztény énem indul meg, nem gondoltam, hogy több van mögötte. De aztán eszembe jutottak emlékek: még nem is voltam keresztény, amikor hatalmas összegeket adtam koldusoknak a férjem nagy ijedtségére.
Előfordult, hogy mentem autóval a városban és amikor megláttam átmenni a zebrán egy szerencsétlenül sántikáló, mozgáskorlátozott embert, ott helyben sírva fakadtam, annyira sajnáltam! Rájöttem, hogy ezek a megtapasztalások nyilvánvalóan nem természetesek, többet jelentenek, mint puszta emberiesség, mert általában nem jellemzőek mindenkire. Nem magamat akarom ezzel fényezni, eszem ágában sincs, inkább csak azt akarom vele hangsúlyozni, hogy valószínűleg valamiféle adomány ez a szociális érzékenység, és akiben megvan, annak segítő jellegű munkát kell végeznie, mert így válhat hasznára az embertársainak.

Hiszen hány olyan ember végez segítő munkát a magyar egészségügyben, akiből ez hiányzik: az empatikus együttérző képesség? Ki is égnek hamar, aztán csak bántják és megalázzák a szükségbe jutottakat. Mindannyian találkoztunk már az egészségügyben undok, arrogáns orvosokkal, ápolókkal, akiknek nem számítottak az érzéseink, a kiszolgáltatottságunk.
De én nem tudok rájuk igazán haragudni, mert valahol megértem őket, viszont ki kell mondanom: nekik nem lenne szabad ezt a munkát Magyarországon végezniük! A magyar egészségügy évek óta olyan helyzetben van, hogy nem kell annak Afrikába mennie, aki jótékonykodni szeretne. A kórházak helyzete, állapota, felszereltsége, pénzügyi viszonyai, a személyzet mélységes alulfizetettsége kiváló terepet nyújt a jótékonyságra, csak észre kellene ezt venni, sőt máshogy nem is szabadna hozzáállni.
A hálapénz nagyon megalázó mindkét fél számára: annak is aki adja, annak is aki kapja. És amelyik orvos csak hálapénzzel együtt tudja megoldani az anyagi életét, annak nem szabadna a magyar egészségügyben dolgoznia! Kizárólag olyan orvosoknak való ez az ország, akik a valós viszonyokat átlátják, belátják és felvállalják. Aki pedig azért járt orvosi egyetemre, mert sok pénzt akar keresni, az menjen el külföldre, mert itt ez nem fog menni, emberségesen legalábbis nem! Dehát nincs abban semmi rossz, hiszen ez is csak egy szakma és egy férfinak, akinek el kell tartania a családját, annak nincs más választása, mint sok pénzt keresni. És nem is szabad ezért hibáztatni!
A magyar egészségügy talán évtizedek óta azoknak az áldozatkész embereknek az erőfeszítései és jótékony munkája eredményeként működik (kivéve a piszkosul megfizetett nőgyógyászokat és a hálapénzből élő kollégáikat), akik nem a pénzkeresést, hanem az emberek megsegítését tartják szem előtt és szörnyű körülmények közt is végzik a munkájukat éhbérért! Ezúton is köszönöm Nekik, Ők korunk igazi hősei! De aki csalódottnak és rendszeresen frusztráltnak érzi magát a töméntelen munkája és a szánalmas fizetése miatt, ezért képtelen kedvességet, figyelmességet és emberi bánásmódot nyújtani a rászorulóknak, annak el kellene mennie külföldre, ahol tárt karokkal fogadják a mi jól képzett orvosi gárdánkat. Szerintem ez lenne a megoldás!

Visszatérve a saját történetemre: magamat elemezve, ezeken a felismeréseken keresztül jutottam el oda hat évvel ezelőtt, hogy orvosnak születtem, ez az én "micvám". És mivel korábban azt vettem észre, hogy ami nem az én utam abból hamar ki is ábrándulok, hát az eltelt hat év is fényes bizonyítéka a szememben annak, hogy számomra nem létezik más út, és nagyon-nagyon bánom, hogy erre nem tizennyolc évesen döbbentem rá. Ezért meg kell bocsátanom a szüleimnek!
Tavaly volt hatodik éve, hogy elkezdtem készülni az orvosi egyetemre. Család, gyerekek mellett nagyon nehéz volt, mert meg kellett tanulnom a módját a hatékonyságnak és rá kellett szoktatnom magam a rendszerességre az önálló tanulásban.
Az életem is sokat változott ezalatt: megszületett a harmadik gyermekünk, majd egy rossz vállalkozói döntésünk következtében elvesztettük fővárosi, négyszobás lakásunkat. Miközben a nekünk ásott gödörből kidolgoztuk magunkat ismét a fényre, hogy összekaparva életünk romjait, Isten segítségével újból otthont teremtsünk magunknak, én a lehetőségekhez képest állandóan készültem az egyetemre.
A nehéz pillanatokban ebből merítettem erőt, hogy bár az életünk óriási egzisztenciális törést szenvedett, mégis minden megtanult oldallal közelebb kerülök az egyetemhez és minden tankönyvek fölött eltöltött óra az életünk helyreállítását munkálja.
Reményt és belső tartást adott a gondolat, hogy egy nap orvos lehet belőlem, aki soha nem lesz munkanélküli, aki mindig képes lesz annyi pézt keresni, ami elegendő a családja normális megélhetéséhez. Rossz döntésünkkel és annak következményeivel nap mint nap együtt lélegezve, rokonságunk és korábbi baráti körünk megvetésének és haragjának kereszttüzében, ez az álom volt az egyetlen, amitől még tudtam magamat - jobb sorsra érdemes és egy szebb jövőt érdemlő - emberi lénynek érezni.
Ez segített elfogadnom a megváltoztathatatlant, és inspirálni a férjemet arra, hogy újra képes legyen az érdekünkben valami rendkívülit létrehozni. Ennek eredményeként - Isten, és nem a bankok segítségével - két év alatt a semmiből új egzisztenciát teremtettünk magunknak. Jelenleg a saját kis házunkban élünk a főváros mellett, egy csodaszép erdő közepén.
Ez idő alatt szórványosan felvételizgettem: elmentem az írásbelikre, de önbizalom hiányában a szóbelikre már nem. A hat év alatt állandó harcban álltam önmagammal és a kisebbségi komplexusaimmal, minden pillanatban küzdöttem az alkalmatlansági érzésekkel. De végül kijelenthetem: én győztem! Tavaly minden vizsgán megjelentem - biológia/kémia, írásbeli/szóbeli - és lássanak csodát: fel is vettek az orvosi egyetemre!
Most 37 éves vagyok, háromgyermekes édesanya, ugyanannak a nagyszerű férfinak a felesége 17 éve, és a tavalyi évtől végre orvostanhallgató. Ha Isten és a családom továbbra is támogat, akkor meg fogom valósítani életem legnagyobb álmát és orvos lesz belőlem! Nyitottam egy saját honlapot is, hogy bárki nyomon követhesse ezt az utat, az én utamat: orvossá válásom történetét.
A bizonyosan keserédes, sikerekkel és küzdelmekkel tarkított, de pont ezért talán érdekesnek is mondható sztorit. Remélem lesznek olyanok, akiket inspirál a példám és ihletet kapnak arra, hogy újra kiássák régen elfeledett és eltemetett álmaikat, leporolják azokat és megújult hittel és reménységgel hozzáfogjanak azok megvalósításához, akárhány évesek is! Mert: "NEM CSAK A HÚSZ ÉVESEKÉ A VILÁG!".

Tegyünk róla, hogy ez így legyen!:-DDD
(A cikket beküldte: Dinocska777)



Annie
A legtöbb cikk a kismamák tollából kerül ide fel, mégis én most teljesen másról szeretnék írni nektek. Sokatoknak talán nem lesz érdekes, hiszen más téma, de annyi szomorú dolgot lehet olvasni, talán ezzel megmutathatom a kételkedőknek, hogy minden ember... »

Ha túl sok teher van a válladon...
Annyira mélyponton voltam, hogy magam is megijedtem, hogy eddig eljutottam - nem tudtam semmiben sem a jót látni, mindenben azt éreztem, hogy bántanak... hogy az élet még lentebb és lentebb tapos... aztán... kaptam egy jelet.... »




Minden jog fenntartva © 2020, www.testunklelkunk.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) testunklelkunk.hu | WebMinute Kft.