Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: A psziché titkai

"Mostoha" lányommal az élet

Ebben a cikkben szeretném leírni, hogy hogyan jutottunk a férjem lányával a lehető legjobb kapcsolathoz. Hosszú utat kellett bejárni ahhoz, hogy most bátran kijelenthessem, nekem van a leggyönyörűbb , legszerethetőbb "mostoha"lányom a Földön.

7 évvel ezelőtt megismertem a páromat.
Előző házasságom nem sikerült jól, így magasra tettem a mércét férfi ügyben. Elvárásaim egyike volt, hogy ne legyen gyereke, azt gondoltam akkor, nem tudnék megbirkózni egy ilyen dologgal.
Társkeresőn ismerkedtem, amikor írt a mostani férjem. Egyből szimpatikus lett, éreztem, hogy Ő lehetne az igazi. Viszont akkor még nős volt (külön élt már a feleségétől egy ideje, csak papíron létezett a házasság) és egy 4 éves kislány apukája. Amikor ezt megtudtam, erősen elgondolkodtam, hogy belemenjek-e így egy kapcsolatba vele. Tudtam magamról, hogy nagyon nehezen viselném el a kislányt, nehezen tűrném a látványt, hogy odabújik az apjához.
Vissza gondolva az akkori énemre, nagyban közrejátszott ezeknél a gondolatoknál, hogy nem volt saját gyerekem, az előző házasságomban évekig próbálkoztunk és sajnos benne volt a pakliban, hogy nekem nem is lehet saját. Ezért gondoltam azt, hogy nehezen viselném, ha azt a férfit, akit szeretek, számomra idegen kis karok ölelnek.
A párom annyira szimpatikus lett, hogy végül beadtam a derekam és találkozgatni kezdtünk. A kislányáról tudni sem akartam. Tudomásul vettem, hogy Ő két hetente látogatja, de én soha nem mentem ezekre az alkalmakra vele, mindig odáztam a találkozást. Nem a kislánytól, az Ő reakciójától féltem, hanem inkább saját magamtól, hogy nem leszek képes elviselni a kettejük látványát. A párommal egyre közelebb kerültünk egymáshoz, így nem tudtam a végtelenségig halogatni a lányával való megismerkedést sem.
Azon a napon, amikor mentünk hozzá, remegett kezem-lábam. A férjem anyukájánál került sor az első találkozásra. Az odafelé vezető úton végig szorongattam a férjem kezét és halálosan izgultam. Ahogy a ház elé értünk az autóval, kíváncsi szempár kukucskált ki az elhúzott függöny mögül, majd kisvártatva egy picike, szélsebes kislány rohant a párom felé és ugrott a nyakába. Én még életemben ilyen gyönyörű kislányt nem láttam!
Nekem odavetett egy sziát, de többet nem törődött velem, mintha ott sem lettem volna. Nem esett jól, de felnőtt emberhez méltóan tűrtem. Az ottlétünk alatt én főként a leendő anyóssal beszélgettem, míg párom a lányával foglalkozott. Együtt ebédeltünk és ez után tört meg a jég. A kislány elkezdett beszélgetni velem, tanácsomat kérte egy-egy játékával kapcsolatban. Oldódott közöttünk valami. Búcsúzásnál adott puszit a mamájának, apukájának, majd odajött hozzám és annyit mondott: neked is adok egy puszit.
Vegyes érzelmeim voltak az első találkozás után. Hazudnék ha azt mondanám, hogy belopta magát a szívembe. Senkinek nem vallottam be ugyan, talán még saját magamnak sem, de kerültem a vele való találkozást. Ha láthatási idő volt, akkor én inkább túlórát vállaltam a munkahelyen, hogy ne kelljen menni a párommal, vagy bármit kitaláltam, csak ne kelljen vele találkozni. Így teltek az évek, persze azért ritkán találkoztunk. Olyankor jó megfértünk egymással, sokat bolondoztunk is. Én kezdtem elfogadni, talán valamilyen szinten megszeretni is. De csak mint egy kislányt és nem mint a párom gyerekét. Még mindig fájt együtt látni őket, még mindig rossz volt, ha a kislány a maga kis gyerekes módján apja mellé akart ülni, apa ölébe mászott, stb.
Egyszer elgondolkodtam. És rájöttem, hogy nem magam miatt vagyok féltékeny erre a kislányra, nem az az idő esik rosszul, amit vele tölt a férjem, hanem az, hogy nekem még nincs gyerekem. Biztos voltam abban, hogy el tudom fogadni Őt, ha egyszer saját gyerekem is lesz.
És így lett. 7 éves volt a kislány, amikor megszületett a közös kisfiunk. Terhességem hírére a férjem családja (anyukája és huga) elfordultak tőlem. Voltak balhék, de ez nem ide tartozik. A kisbaba születését ez a pici lány fogadta a legtermészetesebben. Féltett, óvott ha együtt voltunk, kérdezgetett a babáról, egyre többet kereste az alkalmat, hogy együtt lehessen velem. És azon kaptam magam, hogy büszke vagyok. Büszke arra, hogy a kisfiam nem fog egyedül állni a világban, mert már lesz egy Nővére, akire mindig számíthat. Már akkor úgy gondoltam erre a kislányra, mint a születendő fiam testvérére.

Eltelt már a fiam születése óta majdnem 4 év. A kislány is lassan 11 éves lesz. Ő vidéken él az anyukájával és annak új családjával, mi pedig a fővárosban. Ritkán találkozunk, annál is inkább, mert a férjem külföldön dolgozik és így a kétheti láthatás nem megvalósítható. Amikor tudjuk elhozzuk, szerencsére ebben a férjem elvált felesége is partner. És minden másban is. Fizetjük a gyerektartást minden hónapban, a kislánynak ruhákat veszünk, és a beiskolázás is felesben megy. Ezen kívül ha nálunk van, teljes értékű családtagnak tekintjük Őt. Én is. Kijelenthetem, hogy akkor sem szerethetném jobban, ha a saját lányom lenne! És Ő is így van ezzel. Elfogadott, szeret. Tudom és érzem, mert nagyon bensőséges a kapcsolatunk. Pótanyjának tekint. Mindent megbeszélünk, sokat nevetünk együtt. Jobb a kapcsolata velem szinte, mint a férjemmel. A kisfiammal imádják egymást, ha nálunk van a kislány, mint az ikrek, össze vannak nőve. Szívet melengető látvány!
Nagyon hosszú utat megjártam lélekben ezzel a kislánnyal. És nagyon örülök annak, hogy idáig jutottunk.
Most is itt van nálunk nyári szüneten. Férjem külföldön, mi meg hármasban "nyaralunk". Természetesen, mint minden kiskamasszal, vele sem könnyű. Harcolunk néha, de szeretettel tesszük. Hallgat rám szerencsére, formálható is. Megszidom ha kell, de esténként oda kell ülnöm az ágya mellé és simogatni a hátát. Az én lányom. Így mondom. Mert így érzem.
Szépen lassan, fokozatosan bekúszott a szívembe, hogy ott is maradjon. Örökre.
(A cikket beküldte: Pankakukac)



Életünk és mi magunk...
A cikkemet saját életem ihlette. Mennyire tudunk változni? Mennyire vagyunk képesek arra,hogy negatív tulajdonságainkat felismerjük és változásra bírjuk? Mennyire "formál" bennünket életünk, az általunk nap mint nap megélt dolgok, események? Milyen szinten... »

Angyali ajándék
Végigkövethettétek sokan azt, ahogy itt a Hoxán megosztottuk anno Dettinket, és Zoét már naplókon és cikkeken át. A harcot az SMA1 ellen, amit, mint mindenki eddig, lévén gyógymód nincs még, sajnos mi is elvesztettünk. Az utolsó cikkem akkor jelent meg, amikor... »





Minden jog fenntartva © 2020, www.testunklelkunk.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) testunklelkunk.hu | WebMinute Kft.