Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: Szerelem

Lelki társ és egyéb izék

Sokat beszélgetünk mostanában a szerelemről és a lelki barátságokról. Beszélünk róla, ahelyett, hogy kiélveznénk minden percét. Hát nem lehetetlen egy dolog? Minek annyit beszélni, amikor egy ölelés mindent elmond?
Regéket hallok a a haverjaimtól a lelki társról, hogy egy húron pendülnek és valami számomra misztikus-spirituális síkon érintkeznek, de ez nem szerelem. Egy pillanatra el is bizonytalanodtam, és elkezdtem elemezni, hogy az én szerelmem vajon a lelki társam is egyben?


Mert ő az ő IQ-jával messze felülszárnyal engem. Nem azért mert buta lennék - bár kétség kívül néha teljesen annak érzem magam - hanem az ő zsenialitása miatt. Az ő gondolati magassága annyival felette áll az enyémnek, mint a tájkertépítő-mérnök az egyszeri kapanyűvő parasztasszonyhoz képest. Bár bennük is van valami közös, mégpedig az anyaföld szeretete. Biztosan bennünk is van. Vagy csak a kémia kötne össze minket, a vegytiszta vágy?
A barátaim a lelki társ dolgot nagyon ismerik és értik. De a szerelmet nem. Az egyik barátnőm a minap arra kért, hogy meséljek neki a szerelemről. Mi az a szerelem? Egy csomó költő és egyéb irodalmár megfogalmazta ezt már régen. Én egyik sem vagyok. Csupán egy végtelenül egyszerű lélek vagyok, rajongó szerelemmel, aki sok hülyeséget irkál.
Emlékszem... Már a legeslegelső hozzászólásánál tudtam, hogy történt valami, mert percekig gondolkodtam a válaszon. Én percekig? Valamiért tudtam, hogy ő más, hogy fontos. Éreztem. Olyannyira biztosan, mint még soha semmi mást. Ösztönös lény vagyok. Ő szabadgondolkodó. Még csak nem is illünk össze.
Még a legelején, amikor beszélgetni kezdtünk, azt mondta az én kalandorom, hogy neki a barátság az egy nagyon komoly és bensőséges dolog, és nem sok barátja van. De eltelt egy kis idő és amikor megkérdeztem, hogy most már a barátjának gondol-e, azt válaszolta, hogy már régóta igen. Sőt!
Barátságunk kezdetétől a dolgok komolyabbra fordulásáig a szemem előtt zavart le pár nőügyet. Nekem panaszkodott, hogy nem érti, hogy miért akadt ki az egyik rá annyira, a másik meg miért taktikázik? Én értettem. Nem ismerték őt, és bele akarták passzírozni egy szerepbe, hogy nekik jó legyen, függetlenül az ő személyiségétől, aki nem bírja a megszokott sémákat, rendszert, amibe a legtöbben önként fejet hajtanak. Megalkusznak. Nem ismerték meg. Sokat tanultam ezekből. Azt, hogy a számonkérés és a taktikázás éppúgy megölheti a kapcsolatot, mint ahogy a levegőtlenség a lángot elfojtja.
Emlékszem... az egyik nője azért volt rá annyira berágva, hogy kalandorom nem mondta neki el se azt, hogy eltűnik egy hétre, se azt, hogy hová, se azt, hogy... egyszóval semmit. Azért én tudtam. Nekem szólt. Talán, mert nem vártam el?
Idővel az érzéseim megváltoztak, de ha őszinte vagyok magamhoz, akkor nem is megváltoztak, hanem csak elfogadtam őket, ahogy elfogadtam azt is, hogy a köztünk lévő számtalan különbség ellenére is jól kiegészíthetjük egymást. Ég és föld voltunk sok mindenben, de mégis összeértünk, ahogy azok a horizonton. Minden csak idő kérdése volt.
Néha a szerelem nem úgy tör ránk, mint egy hirtelen jött nyári zápor, ami bőrig áztat, jeget hoz és mindent letarol, hanem mint egy csendes tavaszi eső egy borús napon. Az is bőrig áztat végül, de nem kapsz szívinfarktust, mint amikor a hideg esőcseppek kopognak a napról felhevült hátadon.
Szeretem őt. A magam egyszerű, önzetlen, odaadó szeretetével, és minden bizalmával. Néha még abban is bizonytalan vagyok, hogy ő szerelmes-e belém. De elfogadja az elsöprő lendületű rajongásom. Azt tudom, hogy fontos vagyok. Azt is, hogy én vagyok az, akihez mindig visszatér egy-egy "kóborlása" után. Hogy vajon a lelki társam is egyben? Azt nem tudom. De talán nem is a szavakon vagy a meghatározáson van a lényeg. Nem tudom. Csak azt tudom, hogy ma ugyanúgy, mint három és fél évvel ezelőtt, ha kimondja a nevem, úgy, ahogyan csak ő szokta, a hangjában azzal a végtelenül gyengéd, simogató árnyalattal... akkor... akkor végem van.
(A cikket beküldte: Donna Juanna)



Én felejtettem, de a szívem?
Nem volt harmonikus kapcsolatunk, még csak kapcsolatunk sem volt, de szerettem, hihetetlen nagy szerelemmel, odaadással, önzetlen, viszonzatlanul. És imádtam, imádtam akkor is ha megbántott, ha nem jött el, ha csalódtam, imádtam, imádtam, szerettem. Úgy érzem,... »

Amikor a lélek hazavágyik
Amikor a hosszú élet már teher és félsz az újabb sorscsapásoktól, akkor haza kell indulnod. Meg kell halnod, hogy újjászülethess, és tiszta lappal kezdj mindent elölről."Mindenképp haza vágyom a régi, kis, háború előtt épült házba, nagyanyám féltő szeretetét hiányolom. »





Minden jog fenntartva © 2019, www.testunklelkunk.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) testunklelkunk.hu | WebMinute Kft.