Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: A psziché titkai

Halál? Elmenetel? Kinek mi...

Halál? Elmenetel?
Ki hogy szereti, vagy hát éppen nem szereti ezt senki.
Hogy miért éppen erről írok?
A napokban az egyik barátnőm szorongva mesélte, hogy a kislánya tinikorba lépve, félni kezdett a haláltól, annak egyáltaláni mibenlététől, szóval úgy az eltávozástól.


Most pedig meghalt Jacko, ahogy sokan emlegették.
Igen, az élet ilyen. Hogy segíthetnék azoknak, akiknek hasonló fájdalmuk van, elveszítettek valakit, barátot, rokont, ismerőst?
Sehogy. Ezt bizony mindenkinek, magának kell feldolgoznia, átélni, megérteni, és talán még hagyni is elmenni az illetőt, bármennyire kemény dolog ezt így elmondani.
Több barátnak, ismerősnek, rokonnak mondtam el, hogy nekem miként sikerült túltennem magam a szeretteim távozásán.
Fura, nem tudom mondani, hogy halálán, mert az annyira véglegesnek hangzik.
Számomra a földi létünk egy pillanatnyi állomása életünknek.
És emiatt nem szeretek vitázni, vitatkozni, veszekedni, vádaskodni, lejáratni másokat, lebunkózni, letaposni a földbe, még ha szavakkal is, mert minden pillanat, mit nem azzal töltünk, hogy szeretünk, egy hirtelen elszállt és életünket megrövidítő idő.
Ezért kerülöm, az ún. „énmegmondomamagamétúgyis” embereket, mert fennen hangoztatják, hogy ők milyen igazak és nem félnek a másik szemébe mondani a véleményüket, ezért szeretik őket.
Hát, biztosan van ilyen is, aki elvárja a másiktól, hogy beletiporja a sárba, vagy keményen odamondogasson neki, de én inkább választom a kedves embereket, akik még időben figyelmeztetnek a hibáimra, és szépen elmondják, ha valami rosszat teszek, mint akik nekem ugranak.
És ekkor jut eszembe, főleg erről, a végleges elmúlás, az, hogy egyszer elmegyünk, MINDENKI, nem marad itt senki, „magnak”, ahogy tréfásan mondani szokták.
Betegek között vagyok. Látom a sápadt, kétségbeesett arcokat, az elmúlással való mindennapos harcukat, ahogy felveszik sokan a küzdelmet és próbálják túlélni mindezt.
És bizony sokaknak sikerül, tehát nincs mindenki, aki beteg, halálra ítélve.
Viszont, amit fiatal asszony korában mondtam a sógornőmnek, aki akkor még félt szülni, mert tartott attól, hogy ott marad az ágyon, itt is elmondhatom.
Születünk, ez egy végleges dolog, amitől életünk minden napján szépen megyünk a végkifejlet felé, de az nem mindegy, azokat az éveket hogyan éljük meg addig.
Szeretettel telve, másokat tisztelve, megbocsátva az apróbb vétkeket, nem a szörnyűeket, bár van, aki még azokat is képes bocsánatosnak venni.
A harag, mint olyan, nagyon rossz tanácsadó. Aludni kell minden vitára, vagy veszekedésre, mert sokszor egy pihentető alvás után, másképp látjuk a dolgokat.
Na és ki az, aki vétlen? Ki az, aki még nem tett olyat, amit később majd megbánt, vagy ki nem bántott meg valakit, akit igazán nem is akart?
Látom és tapasztalom az idősebb korosztályon, - mondjuk én sem ma születtem - hogy a kor előre haladtával bölcsebbek és okosabbak lesznek. Ez szerencsére ennek az időszaknak a sajátja, emiatt vannak az unokák olyan nagy becsben a nagyszülőknél, mert tudják, egyszer Ők is voltak ilyenek, ilyen kis „agyamentek”, de mégis eljutottak ide, erre a mindent megoldó és mindent megbocsátó, csodálatos révbe.
Talán senki nem marad ki ebből a szép és becsülendő korból, talán, ha igyekszünk szépen és vidáman élni, ha szerethetünk, és ezáltal szeretve vagyunk, könnyebb az életet megélni.
Ó, sok mindenkinek jut ki az életből a keserűség, a gond, a panasz, a fájdalom. De nini, viszik a terhüket a hátukon tovább, a vidámabbak nevetve, talán így könnyebben is megy majd minden, a komolyabbak, - nem mondom, hogy pesszimisták – mert az szerintem egy bizonyos fajta megbélyegzés, kicsivel nehezebben.
Mindenkiben ott a csendes szomorúság, a vidám, könnyed lét, és egyben az élet szeretete.
Tehát, amivel kezdtem, nem kell félni az elmúlástól. Sok, nagyon sok ember, bár fiatalon ment el, de nem lehet tudni, mi mindentől szabadult meg így.
Fájdalom a családnak, fájdalom a szülőnek, de talán, hosszú éveken át tartó, szenvedéssel teli élettől szabadulhatott meg esetleg.
És amit még mindig nem mondtam el, szerintem mi itt csak átmenet vagyunk, más életünk felé és után.
Ezt tudom, hogy nem a mi vallásunk tanítása éppen, gyerekkorban én is találkoztam sűrűn az elmúlás rémével, de egy könyv, melyet híres tudósunk felesége írt le, Indiában történt életükről, megtanított arra, hogy tiszteljem az életet, az elmúlást és mindezt vegyem olyannak, mint amikor elutazik más helyre az ember.
Jelen életünk csak egy állomás. Én mondjuk biztosan mókus, vagy macika lehettem előző életemben, úgy gondolom.
Hogy miért? Szeretek aludni, imádom a mogyorót és a mézet. Nem szeretem a telet és a hideget. Bár az igazi szép, vastag hóban való séta, a tiszta levegő, az nem hasonlítható össze semmilyen nyári meleggel.

Hiszem, hogy senki nem véletlenül jött a világra, mindenkinek dolga és tennivalója akadt a Földön.
Nincs ember, aki ne hiányozna valakinek, ha eltávozik, és nincs olyan sem, akit ne siratnak meg valaki.

Innen üzenem az én kicsi félős lánykámnak, ne félj az élettől, nagy levegőt kell venni, beleugrani és finoman, a nevelésedhez méltón, tenni a dolgodat, amiért idejöttél közénk.

Mindenkinek befejezném egy csodálatos idézettel: „az élet szép, Tenéked magyarázzam?”
(A cikket beküldte: Katinkaboszi)



Elrabolták a gyermekkorom
Én most harminckét éves vagyok. Amit el szeretnék mondani, inkább egy horrorfilmhez hasonlítanám, de elmesélem, hátha segít valakinek vagy észhez térnek emberek és nem titkolják és nézik végig, asszisztálnak az erőszakhoz. »

Azért vagy itt, hogy mindent láss!
"Azért vagy itt, hogy mindent megtanulj, hogy az égbe szállj, nehogy a porba hullj!" Ez a sor ugrott be, miközben próbáltam ráncba szedni a gondolataimat... ha elolvassátok, talán érthető lesz a miértje is! »





Minden jog fenntartva © 2018, www.testunklelkunk.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) testunklelkunk.hu | WebMinute Kft.