Kategória: Testünk, lelkünk dolgai

Élni akarok! - 2. rész

Mi történt velem? Mi ez az elszántság? Mire is irányul valójában? Mit akarok evvel az emberfeletti, új, eddig nem tapasztalt belső erőfeszítéssel elérni? Miért nem adom fel, amikor ez sokkal könnyebb volna? …meghalni… milyen egyszerű lenne… mindehelyett…

1997. évközepéig, vagyis úgy öt évvel később sem tudtam megszokni ezt az új létformát. Az erőm egyre fogyott. A teljesítményem már mérni sem volt érdemes, de ki is mérte volna, hiszen magamnak dolgoztam. Egyik reggel aztán, amikor fürödni mentem, leestem a lépcsőről. Valójában már több nap óta a zuhany alatt ébredtem. Sosem emlékeztem, hogy hogyan jöttem le a fürdőig. Még ez sem zavart különösebben. Csendben meggyógyultak zúzódott, fájó tagjaim…
Ez után pár héttel gondoltam először arra, hogy talán el kellene mennem a körzeti orvoshoz.
– Kicsit ideges vagyok. – mondtam, de azt elhallgattam, hogy épp előző nap – persze életemben először - milyen hevesen borogattam a bútorainkat és milyen harsányan ecseteltem a világgal és a családtagjaimmal való bajaimat.
- Hát, van itt magának valami, – szólt szuszogva a mintegy százötven kilós és kb. alig több, mint ennyi centi magas ember – ha nem ijed meg tőle, jó lesz.
- Én? Az ördögtől se. Ennél már nem lehet rosszabb semmi. – feleltem. Persze tévedtem, mint akkoriban annyi mással kapcsolatban.
- Szóval, kicsit rossz lesz az elején, de aztán segít. – mondta és már a kezembe is nyomta a receptet. Kiváltottam. Mindkettőt. Szedtem. A másik kétféle allergiára rendelt szerrel együtt, amit az injekció helyett vállaltam be. Sokkal rosszabb lett. Valószínű, hogy a pokol legmélyebb bugyrába üdülni mehettem volna ebből a helyzetemből.
- Legalább megmondták. Most mit ugráljak? – adtam meg magam. – Azért nem kell túlzásba esni ezekkel a pirulákkal. – gondoltam miközben a felére csökkentettem az orvos által rendelt adagot és vártam. Kicsit enyhültek a tünetek. Úgy három hét múltán levakarhatatlan vigyorba meredt az arcom. Energikusnak, önfeledtnek éreztem magam. Úgy, mintha legalább tíz centivel a föld felett jártam volna. Hittem, hogy most aztán minden gondom egyszerre és végleg megszűnt.
Félévnyi tévedésem szörnyű tapasztalat követte. 1998. utolsó hónapjait írtuk, amikor hirtelen, egyik napról a másikra visszatért és stabilizálódott a gyógyszerszedés első három hetében tapasztalt állapot. Tűrtem. Eleinte eszembe sem jutott orvoshoz fordulni. Dolgoznom kellett. Próbáltam abbahagyni a gyógyszerek szedését. Hiába. Kínzott a hiánya is… ugyanolyan erővel, de másként… bár… nehéz erről dönteni… tán még erősebben is, mint amikor bevettem. Így néhány nap múlva mégis csak szedtem tovább.
Éreztem, hogy le kell szoknom ezekről a szerekről, mert különben igen rossz vége lesz. Egy idő után újból rávettem magam, hogy reménykedve ismét felkeressem a körzeti orvost. Bíztam benne, hogy segíteni fog.
Kár volt.
Első alkalommal vártam egy csomót és mire már majdnem bemehettem volna, két csinos, jól öltözött fiatal nő mosolyogva végig vonult a várakozók serege között és belépett előttem az orvoshoz. Szólni sem volt időm.
- Mi a fene ez? – szóltam aztán ámulva a mellettem üldögélő nénikéhez.
- Hát az orvoslátogatók. – felelt nyugodtan.
- Bocsánat, kik?
- Ezek ajánlgatják a gyógyszergyárak termékeit az orvosoknak. Nem is hallott még erről?
- Valami sejlik, de álmomban sem mertem volna gondolni, hogy… - kezdtem.
- Igen. Rendelési időben… Végtelen pimaszság. – mordult fel egyre vörösödő arccal egy középkorú férfi. – Betolakodnak vigyorogva, aztán órákig senki se be, se ki. Miért nem rendelési időn kívül járnak? A fene a jó dolgukat.
- Bizony, kedveském! – motyogta a nénike, miközben készülődni kezdett. - Akár haza is mehetünk. Ma már a kutya se néz ránk.
Hazamentem.
Pár nap múlva már felkelni sem bírtam. Az ügyeleten nem tudtak velem semmit se kezdeni, a kórházban azonban megröntgeneztek tetőtől talpig és mindent rendben találtak… csak éppen lábra nem tudtam állni. Nem igazán zavarta őket. Hazavitt a férjem, ahogy odavitt. Végképp elkeseredtünk, de neki mégis eszébe jutott valami.
- A Pintér doki…! Mit szólsz? Felhívom… jó?
- Ha gondolod… - bizonytalankodtam. Két óra múlva a majd kilencven kilométerre lévő rendelőjében voltam, ahova az én jó társam szinte az ölében kellett, hogy bevigyen, miután a viszontagságoktól teljesen mentes utat végig jajgattam. A kocsinknak a legapróbb döccenése is kínzó fájdalmat okozott a gerincemben és a lábaimban.
- Mondja, drága doktor úr, most már elég jól nézek ki, vagy lehet még pár tüskével több? – kérdeztem.
- Van még hely… és mert kérdi… hát legyen.
- És mondja, a tűpárnák nem szoktak kigyulladni? Vagy a sünök ilyen heves természetűek?
- Hé! Túl kíváncsi. Most én kérdezek: Maga mindig ilyen gyorsan reagál mindenre? Hol érez melegedést?… Aha. Rendben, most már pihenjen nyugodtan… Ja, és a tűpárnák nem sűrűn kapnak lángra… úgy tudom. A sünökről meg nem tudok eleget, hogy pontos választ adjak.
Egy óra múltán piruettezve, hálával telten távoztam. Több hétig kutya bajom se volt… Aztán minden ott folytatódott, ahol a kezelés után abbamaradt.
„Ezen erős elhatározásom van változtatni. ”- válaszolta meg a lelkem ritkán tapasztalt tisztánlátással 1999. év végén.
Amikor aztán panaszra szántam el ismét magam, orvosaim „körmérkőzést” kezdtek játszani velem – ki tudja… tán bízhatok benne, hogy – a "bennmaradásomért”. Minden orvos szinte habozás nélkül rögtön ajánlott valaki mást. Küldözgettek… Ám lehet, hogy mégis inkább abban a reményben… hátha megunom a dolgot. A kínjaim és a javulás hihetetlenül erős vágya azonban nem engedték meg nekem.
Ekkor már az ezt megelőző másfél év alatt harmadszor próbáltam saját erőből leszokni azokról a gyógy(?)szerekről, melyek bevétele ugyanolyan kínzó tüneteket váltottak ki, mint amikor elkeseredésemben megtagadtam bevételüket. Tettem ezt azért, mert az orvosaimtól segítséget mindvégig hiába kértem. Általában meg sem hallgattak, de ha igen, a reakciójuk csak még jobban elkeserített. Többnyire erőteljes ráhatással az általuk vélt dózis dupláját javasolták megoldásként. Fogalmuk sem volt, hogy én az elejétől óvatosan kezeltem ezt a helyzetet, és a kezdeti adagolásnak is csak a felét szedtem. Eszem ágában sem volt többet bevenni, hiszen már ez a mennyiség is a poklok összes kínjait hozta rám. A végén már a valós mennyiség harminckétszeresét kellett volna bevennem – szerintük. A tüneteim senkit sem érdekeltek közülük. Szóba se került se egy májfunkció, vagy bármely más vizsgálati mód. Bár a jelen időkig tarsolyomba gyűjtött tapasztalataimat figyelembe véve megjegyzem: Lehetséges, hogy csak néhány újabb kínzást úsztam meg ezzel, minden érdemlegesnek mondható eredmény nélkül. Aztán meg… roppant érdekes volt számomra, hogy soha hallani sem akartak a leszokásról, és végtelenül kifinomult módszerekkel, a lehető leggyorsabban és legegyszerűbben igyekeztek elsiklani a téma mellett. Roppantul kínos volt az orvos számára, ha én belépve rögvest ezzel kezdtem. Nem volt tiszteletkörre lehetősége… nem volt hova siklania. Nyílt kérdésre nehéz kitérő választ adni… de legalább megizzadt kissé. Utált is rendesen.
Arra gondoltam ezeket tapasztalva, hogy vagy nem ismert ezeknek a szereknek a leszoktatási mechanizmusa, vagy nincs is nekik, mert ennyire nem lehet sem tudatlan, sem embertelen az összes orvos, akikkel kapcsolatba kerültem.
Ez a szünet csak arra volt elég, hogy gondjaim tetézve terhes lettem a pirulák áldásos fogamzásgátló hatásától mentesülten, aminek még örültünk is mindaddig, míg rá nem ébredtem arra, hogy valószínűen ezek a szerek a babát sem kímélik. Félni kezdtem… álmodtam vele. Láttam beteg testét és beszéltem hozzá: „Betegséget ne nálam tanulj.” Elvetettem. Fájdalommal, de végül megkönnyebbülve zártam le ezt a kalandot.
A szerek elhagyásával viszont továbbra sem boldogultam. Egyre rosszabbul éreztem magam és egyre elkeseredettebb lettem. Cigarettát vettem… majd tizenhárom évi nikotinmentesség után rágyújtottam és borozgattam. – Dögölj meg – szidtam magam -, ha nem tudsz rendbe jönni! De két szál cigaretta és pár pohár bor után már nem folytattam tovább öngyilkolászós tevékenységem. Ezek nélkül is eleget szenvedtem. Ismét győzött a józan ész.
Az állapotom vészesen romlott, mígnem, amikor egy vasárnap ismét nagyon rosszul lettem, a férjem elvitt az ügyeletre. Ott egy nálam jóval alacsonyabb, erősen túlsúlyos orvos nagy nehezen feltuszkolta feldagadt, mindenhol fájó, alig mozgó testemet a vizsgálóasztalra és alig érthető szláv akcentussal azt mondta:
- Fogyjon le! - miközben vizsgálat helyett kaján vigyorral az arcán belecsípett fájó, kőkemény májam tájékán a hatalmasra dagadt hasamba, majd elfordult, átment a szoba másik végébe és leült az íróasztalához. Nem tett semmi mást. Várta, hogy kimenjünk.
Itt adtam fel. És…
Meghoztam életem akkor legfontosabb döntését: Élni akarok!
„Élni…” …de hogyan? (Ma már tudom: Ez a félelem kérdése. Félelmeim ekkor még halottaimban őriztek engem, de… még így is élni akartam.)
„Minden ok nélkül nem lesz ilyen elszánt és tettre kész senki.” - találtam meg később valahol a számítógépembe írva.
Mi történt velem? Mi ez az elszántság? Mire is irányul valójában? Mit akarok evvel az emberfeletti, új, eddig nem tapasztalt belső erőfeszítéssel elérni? Miért nem adom fel, amikor ez sokkal könnyebb volna? …meghalni… milyen egyszerű lenne… mindehelyett…

folyt. köv.
(A cikket beküldte: Lhara)



Tökéletes?
A tökéletes olyan tulajdonság, ami nem létezik. Vagy az, amivel az amerikai álomfilmek főhőseit felruházzák. Mindenki esendő! Így az sem létezik, hogy valaki ne vágyjon megértőbb kapcsolatra, nagyobb fizetésre, több figyelemre (és elismerésre), vagy az álom autóra. »

A karma
Biztosan sokan elgondolkodtak már azon, vajon sorsunk meg van-e írva előre, vagy van lehetőségünk változtatni rajta. Létezik-e a szabad akarat. Sorsod néhány fontos állomása bizony fix pont az életedbe. De ez a kisebb százalék. A többi 90 százalékot úgy alakítod, ahogy szeretnéd. »




Minden jog fenntartva © 2024, www.testunklelkunk.hu | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | Kapcsolat: info (kukac) testunklelkunk.hu | WebMinute Kft.