Élet és elmúlás

2010. Szeptember 24. van, péntek. Elég álmosan ébredtem, a hét fáradalmai már éreztetik velem, hogy pihenni kéne. Megiszom a tejeskávém, lassan készülök. Amikor kiléptem a lépcsőházból, megborzongtam. Minden nedves, nyirkos és bár még szeptember van, alig van a nyárnak vége érezteti jelenlétét az ősz.

A megállóban álmos arcok bámulnak egymásra, végigmérik egymást, de senki nem szól a másikhoz, mert a technika vívmánya miatt már nem állunk egymással szóba. Mindenkinek a füle be van dugva és ki-ki ízlése szerinti zenét hallgat. Külön vonulok és hallgatom az erdő felől érkező madárdalokat. A feketerigók füttyeit, amit eltompít a verebek éktelen csivitelése. Az erdő felett látszanak a hegyek, gyönyörű, méltóságteljes ormaikat a felhők lágy ölébe rejtették, mintha óvnák őket a felkelő nap sugaraitól.

Nagy robogással beáll a vonat. A kerékpárvagonba szállok fel, nem utazom sokat, 21 percet , így legalább nem alszom el. A vagonban a megszokott társaság, a megszokott helyeiken, akár a kis elsősök az iskolában. Fegyelmezetten meghúzódnak az üléseken. Van aki olvas, van aki a házi feladatát írja meg hamar, mielőtt a suliba érne.
Észre sem veszem, ahogy telik az idő, már le kell szállnom. Gyalog teszem meg az utam a munkahelyem felé, a Gyógyparkon keresztül. Az út mentén mindenhol virágosládák díszlenek, különösebbnél különösebb virágfajtákkal. A parkot egy sebes folyású patak szeli át, amely víg csobogása betölti a csendjét. A híd karfájára akasztott virágládákban még virítanak a muskátlik. A pihenőövezetben szállodászerű épületekben az emberek gyógy terápiára járnak, de itt kaptak helyet az időseket kiszolgáló otthonok is, amelyek egyikében dolgozom.

Az udvaron áthaladva pár lakó kedvesen üdvözöl, visszaköszönök... mosollyal hálálják meg. Megérkeztem, átöltözöm a steril ruhámba, mert bár idősek otthonában vagyok, van pár beteg bentlakó, akikkel többet kell foglalkozni. Bár elég sok fronthatás volt a héten, szerencsére az éjszaka eseményszegény volt.(Így hívjuk kíméletesen egymás közt a halált.)

Eligazítás után sietek a bentlakókhoz. Kedves, idős emberek, akik a rokonságuk elfoglaltsága miatt vállalták, hogy inkább társaságban élik le hátralevő éveiket, mintsem az otthonuk magányában, de vannak akik sajnos már nem tudják magukat ellátni. Ilyen emberekkel dolgozom én nap mint nap. Van három súlyosabb esetem, szélütés miatt lerokkant emberek, akik sokkal több odafigyelést igényelnek. Mozgáskorlátozottságuk miatt többet kell őket forgatni, elkerülve a felfekvés és a tüdőgyulladás veszélyét. Lekezelem a hátukat, felöltöztetem őket, hogy az étkezőben a foglalkozásokon részt tudjanak venni. Nekik nagyon fontos a társaság, mert hitet ad a felépüléshez. Hét lakóval foglakozom, mindenkit szertetettel üdvözlök, sokan előre köszönnek és vidáman mosolyognak rám. Olyanok, akár a kisgyerekek, minden bizalmuk bennünk van és ezért mérhetetlenül hálásak minden segítségért. Olyanok vagyunk, mint egy nagy család. Szeretjük egymást és ők szeretik egymást, akár a gyerekek. Így, életük őszén, megpróbáljuk minél tovább fenntartani a napsütést, a reményt az életükben a foglakozásokkal, közös programokkal, a meghitt ünnepekkel, amiket részükre, velük rendezünk, bevonva őket a közös készülődésbe, ezzel hasznosnak éreztetni magukat. Ez jelenti nekik az életet, ez teszi őket boldoggá és persze nekem is sikerélményem van, ha ők boldogok.

A foglakozások közepette észre sem veszem, hogy letelt a munkaidőm. Kellemesen elfáradva ballagok az öltöző fele. Hamar elkészülök, mert közben figyelem, amint a mosodások mesélnek egymásnak az egyik bentlakóról, aki saját maga rakott rendet a szekrényében és kizavarta őket a szobájából. Elnevetem magam. Van ilyen.
Az ember élete is négy évszakból áll: az élet tavaszán megszületünk,esetlenül de nagy önbizalommal tanulgatjuk az élet fortélyait, a nyarán szerelmesek leszünk, családot alapítunk, az őszén visszaemlékezünk és megosztjuk élettapasztalatinkat a fiatalokkal, ismét az esetlenség csapdájába esve haladunk a tél fele, az örök pihenés és megnyugvás idejébe, mely időben felkészülünk lélekben az újjászületésre.

Már melegen süt a nap, így délután négy órakor, a kardigánomat a karomra fektetem és a parkon áthaladva rugdosom az lehullott sárga, rőt, barna és még ki tudja milyen árnyalatú faleveleket.
Az ég kékjében tündöklő magas fakoronák az elsárgult lombozatukkal és a túlélésért küszködő zöld fű festői képet ad a parkról. Szinte elbűvöl az őszi táj, feltölt energiával, a színeivel, a pajkos játékosságával boldoggá tesz.
A vonaton a fiatalok már boldogan cseverésznek, nevetgélnek. A város megtelt emberekkel, akik , akár a hangyák, szorgosan sietnek dolguk irányába.

Hazaérve a gyerekek boldogan ölelnek át, meg sem várva, hogy leüljek, kezdik mesélni a nap eseményeit, a kutyánk, Casper újabb kalandjait. Kis időre rá belép a párom, fáradt, de boldogságtól sugárzó arccal.
Az asztalnál ülünk, már befejezve az estebédet, figyelem őket, amint teljesen belefeledkeznek az idő múlásába. Beszélgetnek.
Boldogság tölti meg szívemet és hálát adok Istennek, hogy ilyen családom lehet. Már tudom, hogy ha majd beköszönt az ősz az életembe, a nyár fiai gondoskodni fognak rólam, hogy szép hosszú őszben legyen részem. És ha majd a telem közeledik, a szeretet dunyhájával fogják majd megóvni testem az elmúlás zord hidegétől.

(A cikket beküldte: JudyTim)

Önmagam kibontakozása
Pár éve, amikor szerelmes lettem, azt hittem, hogy végre én is boldog lehetek. Úgy éreztem, hogy vége lesz a szenvedéseimnek és a múlt már sosem fog fájni. Elbújtam egy álarc mögé és látszólag voltam csak boldog. »

Vita, veszekedés, megoldás?
"Ne a hangodat emeld fel! Tanulj meg jobban érvelni!" Nyelvtan könyveinkben olvashatjuk, sőt érettségi tételek is szólnak erről a négy betűről. V-I-T-A. Egy érettségi tételben a következőt olvashatjuk a vita definíciójaként: "A vita az érvek ütköztetése, célja a... »