|
Kategória: Testünk, lelkünk dolgai Egy család széthullása - Szüleim elvesztéseSzeretném megosztani veletek azt a fájdalmas történetemet, amelyben széthullott a családom. A sok nélkülözés, veszekedés, kiabálások, olykor verekedésekig fajult viták, nem egy boldog időszaka volt az életemnek, de ezek ellenére is a legfontosabb, hogy akkor is egy család voltunk.1999 szeptemberében megkezdtük az iskolát, minden szép és jó volt. Suli után mindig kint beszélgettünk Anyával és a szomszédokkal az utcán, vagy tollasoztunk az udvaron. Nem volt ez másképp 6-án sem, mikor iskola után a remek jó időben játszottunk, majd beszélgettünk az utcán, s akkor még nem is sejtettük, hogy mi vár ránk nemsoká. Szeptember 7-én hajnalban nagyon furcsa hörgésre ébredtünk, először azt hittük, hogy a kutya morog valamire, majd láttuk, hogy anya nincs az ágyában, és kimentünk a konyhába, s akkor láttuk, hogy anya félig beesve fekszik a konyha ajtóban, és nagyon hörög, olyan ijesztő halálhörgést adott ki. Gyorsan felemeltem anya fejét a térdemre és kerestem a pulzusát, de nem találtam. Ekkor már tesómék elmentek mamáékért, hogy jöjjenek, mert apát nem tudtuk felkelteni, mert megint tajt részeg volt. Mamáékat se tudták felkelteni, majd nővéremmel együtt rohantunk a város másik végére, hogy felkiabáljuk mamáékat, ekkor már sikerrel. Közben többször hívtuk a mentőket, de nem igazán sikerült, mi gyerekfejjel egy ilyen helyzetben nem sok mindent tudtunk csinálni, s a mentő se akart megérkezni. Ez idő alatt öcsém még nyugodtan aludt, mit se sejtve mi folyik odakint. Ekkor én már tehetetlenségemben elkezdtem a mentőállomás felé szaladni mikor megállt mellettem az orvosi ügyeletes kocsi, és az orvosnak mondható személynek könyörögtem, hogy jöjjön, mert nagy a baj, aki csak annyit válaszolt, hogy egy másik betegéhez kell mennie. De végül csak bejött, bár segíteni ő nem tudott, csak szerencsétlenkedni, a szó szoros értelmében. Már minden családtag megérkezet, az öcsém is felkelt, s mindannyian az ajtó mögül néztük végig anya haláltusáját. Ekkor voltunk utoljára együtt. Anya szeptember 7. -én hajnali 3:30-kor meghalt. Eddig tartott a gyerekkorunk, s vált belőlünk hirtelen "felnőtt". Ezután négyfele voltunk szétszórva a családban, mert egy helyre senki se fogadott be minket. Olyanok lettünk, mint az idegenek egymásnak, s nem pedig testvérek. A temetés nagyon nehéz volt, az öcsém kint se lehetet, mivel kicsi volt akkor. Ezután következett a legrosszabb, mert akiknél voltunk, csak a pénz forrását látta bennünk. Én akkor csalódtam nagyot a keresztanyámban, mert ő teljesen úgy kezelt engem, mint egy cselédet. Kivert kutyának éreztem magam. Telt az idő, majd drága keresztanyám is úgy gondolta, oda megyek, ahova akarok, neki már nem kellek, na így mamához kerültem én. Közben a családi házunkat el kellett adni, mert majdnem elárverezték, a a pénzből vásároltak nekünk egy kisebbet, ahol már a két idősebb tesóm időközben beköltözött. Miután nagykorú lettem én is odaköltöztam hozzájuk, s a saját lábunkon próbáltunk megállni, és megélni, nem volt könnyű, de sikerült. Apával nem sokat tudtunk találkozni, bár amúgy se volt felhőtlen a viszonyunk, de akkor már csak ö maradt nekünk. Ez idő alatt ö nagyon nem törődött magával, s még jobban ivott mint eddig. Bár már akkor is tudtuk, hogy nagyon beteg, csak nem mondták. Anya halála után meg már mindegy volt neki, ahogy mindig mondta. Majd jött, amire nem számítottunk, áprlis 14-én este elvitte a mentő, s a kórházban kómába esett, s nem ébredt fel többet. Nekem telefonáltak a korházból, hogy Apa 2005. április 15-én de. 11 órakor meghalt. Szinte sokkot kaptam, hogy ő is elment. Szóltunk mamának, hogy apa meghalt, s bíztam benne, hogy átjön velem a korházba. De mivel ő gyűlölte apát (a vejét), így csak annyit mondott "ez várható volt", meg se kérdezte, hogy elkísérjen-e, pedig jó lett volna. A párom vitt át a kórházba s akkor még apa a kórteremben volt, ott el tudtam tőle búcsúzni. A temetést szinte egyedül intéztem el, mert a családból senki se segített. Így hullott darabokra a családunk, s így maradtunk gyerekfejjel árvák a nagyvilágban. A halálukat még a mai napig nem tudtam feldolgozni, s ahogy telik az idő, egyre jobban hiányoznak. Kimaradnak az életünk legfontosabb eseményeiből, ami nagyon fáj. Fáj, hogy nem lehettek ott az esküvőmön, és hogy nem ismerhették meg az első unokájukat sem, a kisfiamat. Drága szüleim nagyon hiányoztok nekünk. Emléketek örökké a szívünkben él. El nem múló szeretettel a gyermekeitek. (A cikket beküldte: törpimama)
|