Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: Testünk, lelkünk dolgai

Bátorság próbája, avagy Hellinger terápiáról másodszor…

Valamikor tavasszal már olvastam a honlapon néhány gondolatot és információt a „Hellinger”- féle családállítás módszeréről.A cikk megjelenése után a fórumban (vagy privát levelezésben) többször is elhangzott a kérdés, miként is néz ki egy ilyen állítás a gyakorlatban, mi mindenre lehet a módszert használni…

A problémák, és kérdések, melyekre egy-egy állítás rá tud világítani, fel tud tárni, és általa választ tud adni - a teljesség igénye nélkül - a következők:
Nem érzem magam jól a bőrömben; párkapcsolati problémák; kapcsolatalakítási nehézségek; nem találom a helyem, mintha nem a saját életemet élném; olyan tüneteim vannak, amik nem reagálnak a kezelésekre; a családban ismétlődnek bizonyos szerencsétlen események, betegségek; sikertelennek, depressziósnak, vagy lehangoltnak érzem magam; nem tudok lefogyni; cigaretta és egyéb függőségek; vonzom a baleseteket, szerencsétlenségeket; nem tudok teherbe esni; a pénzügyeimmel mindig borotvaélen táncolok; komoly betegség.
És, hogy is néz ki ez a gyakorlatban? Lássunk egy példát.
Előrevetítem, nehéz erről írni, mert ilyenkor nagyon intim dolgok kerülnek a felszínre a családról, most mégis rászántam magam egy személyes élmény átadására.
Az egyik alkalommal én is – többek között – a helyemet kerestem az „eredeti” családomban. Kíváncsi voltam, hol fog kibukni valami „drámai”, amitől, úgy éreztem, nem találtam a helyemet. Úgy éltem meg, édesanyám nem ért meg engem, számára egy csodabogár gyermek vagyok, aki szüntelenül keres valamit, éli a maga kis egyszemélyes, de nagyon színes világát, de ennek dacára sosem érzi magát egyedül…
Arra gondoltam, hogy ama időszak körül fog valami kiderülni, amikor legszenzitívebb csecsemőkoromban „intézetis” voltam (4 hónapos koromtól egészen egy éves koromig, mert anyu komoly beteg lett, kórházba került), vagy amikor serdülőkori lázadásomban kis híján anorexiás lettem…
Nos! A felállítás minden esetben úgy indul, hogy az ember megfogalmazza a terápiát vezetőnek a kérdését, legminimálisabb információt adva a többieknek. Aztán együtt a terapeutával eldöntik, ehhez kit szükséges a családból megszemélyesíteni. Majd a kérdező, feláll és kiválasztja a résztvevők között, ki kicsodát képvisel… Kiválasztja, a saját képviselőjét is és az egészet egy ideig kívülről nézi …A résztvevők beállnak a „mezőbe” és figyelnek az érzéseikre, amelyek a szerepből fakadnak…
Az állításomban a kép onnan indult, ahogy apu és anyu ismerkedtek, majd összekerültek. A képet nem részletezem, de amit láttam, meggyőzött, mert édesanyám elbeszéléseiből tudtam a szerelmük történetét…
Összeházasodtak. Az életüket - sok minden más mellett - az jellemezte, hogy akkor tudtak békében lenni önmagukkal, és egymással, ha a dolgok úgy alakultak, ahogy az „illik”.
Majd gyereket vállaltak. Kettőt, mert akkoriban így volt szokás. Pedig az anyu már a bátyám után is sokat betegeskedet… de az orvosok azt javasolták, hogy szüljön, mert „jót fog neki tenni”. Sokszor viccelődés tárgya volt a családban, hogy orvosi receptre készültem…
Nos, lettem. Ráadásul lány (ugyanis fiúnak várt). De nem tudott velem mit kezdeni, mert én nem egy „szokásos” gyerek voltam számára…
Nem részletezem, de teljesen ült a kép. Sőt értelmet kapott néhány bizonytalan érzés, amely ott motoszkált bennem évekig.
A bátyámmal – a kamaszkor elértével – már sok szempontból „kívül” álltunk a szüleimtől, és néztük, ahogy sétálgatnak az életükön át, ahogy szokás. Sok-sok szeretet és sok-sok nem megértés keveréke… Elképesztő és kicsit vicces is volt a látvány.
Számomra „komolyabb” rész akkor kezdődött, amikor leváltam (azaz még mindig a képviselőm) a bátyámról is, és elkezdett valami húzni „elfelé”… Majd megálltam egy lány előtt, aki a körben ült, de nem volt szerepe. A lány ösztönösen felállt és átöleltük egymást. Majd kicsit beljebb jöttünk, továbbra is ölelve egymást egészen kicsire gömbölyödtünk. A terapeuta, aki pillanatokon belül felmérte a helyzetet, ránk terített egy plédet, és az egész úgy nézett ki, mint egy anyaméh… ikrekkel!
Döbbenetes látvány volt, és akkora érzéshullám söpört végig rajtam, amelyet nem lehet szavakba önteni. Ekkor kellett helyet cserélni a képviselőmmel. Egyetlen kifejezés, ami eszembe jutott az érzéseimmel kapcsolatban ott a pléd alatt, összeölelkezve azzal a lánnyal, az az „egységélmény”…
Majd kibontottak a pléd alól és el kellett búcsúznom tőle.
Nem részletezném… Nehéz megfogalmazni az igazán megrendítő érzéseket. De boldog voltam, és óriási megnyugvás töltött el. Jó volt látni, átélni, hogy megtaláltam azt, amiről nem is sejtettem, hogy kerestem. Vagyis sejtettem, hogy valamit nagyon keresek, de fogalmam nem volt, mit. Hát az elveszett ikertestvéremet. Akiről édesanyám sem tudott…
Ez a felismerés közelebb vitt minket egymáshoz. Megértettem, hogy nem egymással volt „bajunk”, nem a saját, vagy másik „hibája” miatt nem tudtuk egészen közel kerülni egymáshoz, hanem azért, mert ott „állt” köztünk egy picike lélek, aki ugyan valamiért nem születhetett meg, de a jelenléte ott rezgett édesanyám és közöttem…
Persze, most felmerülhet az a kérdés, hogy mi a bizonyíték arra, hogy mindez így történt… Semmi! Kézzel fogható nincs… De nem is kell. Ha valaki nagyon szeretné valamire megtalálni a választ és rászánja magát a keresésre, a „bizonyítékot” csak nemes egyszerűséggel megéli. A saját érzelmei, lelke rezdülései lesznek a biztosíték, hogy megtalálta a választ…
Arról már nem is beszélve, ha az ember a folyamatoknak, mondjuk a nyolcvan százalékát tudja ellenőrizni (mert hiszen az élete játszódik le a szemei előtt), a fennmaradt húszat azért hiszi el, mert az előzőeket kiegészíti, megmagyarázza…Vagy a kép „csak” segít kimondani azt, amit már meglehet - ott legbelül - már rég sejtett…
(A cikket beküldte: Lovretics Gerti)



Valami elveszett...
"Nem célom, hogy fájdalmat okozzak, de ha már így alakult, a legkevesebb, hogy elviseled." (P.A) Mondhatnám azt is, hogy e szerint a mondat szerint élem az életem... ma már. "Samo me pjesma zbližuje s vama Živite samo u mojoj pjesmi i mojim snovima" "Csak... »

Az egyes jegyek karmikus feladatai a párkapcsolatban
Nem véletlenül születünk ilyen vagy olyan csillagjegyben. Ebben a rendszerben mindenkinek megvan a feladata az Élet minden területén, így a párkapcsolatban is. Az egyes jegyek párkapcsolati jellemzőiről már írtam, most lássuk azt, hogy mi a karmikus feladat, azaz... »





Minden jog fenntartva © 2018, www.testunklelkunk.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) testunklelkunk.hu | WebMinute Kft.