|
Kategória: Szerelem Az Egyetlen IgaziTermészetesen mindenkit érdekel, hogy létezik e az a bizonyos nagy Ő. Valószínűleg a feltételezés, a szállóige nem véletlenül örvend ekkora népszerűségnek, hiszen nap, mint nap használjuk ... de miért? Igaz?De az Egyetlen ténye ... ??? Volt egy nagyon híres, zseniális XX. századi költőnk, aki remekül értett az érzelmekhez, Ő József Attila. Ugyan voltak pszichés zavarai, de napjainkban kinek nincsenek? Csupán nem mindenkit diagnosztizálnak... Tehát József Attila 1933-ban megírta Óda című versét, amit a hozzáértők a mai napig a magyar irodalom egyik gyöngyszemének tartanak. 1 Itt ülök csillámló sziklafalon. Az ifju nyár könnyû szellõje, mint egy kedves vacsora melege, száll. Szoktatom szívemet a csendhez. Nem oly nehéz - idesereglik, ami tovatûnt, a fej lehajlik és lecsüng a kéz. Nézem a hegyek sörényét - homlokod fényét villantja minden levél. Az úton senki, senki, látom, hogy meglebbenti szoknyád a szél. És a törékeny lombok alatt látom elõrebiccenni hajad, megrezzenni lágy emlõidet és - amint elfut a Szinva-patak - ím újra látom, hogy fakad a kerek fehér köveken, fogaidon a tündér nevetés. 2 Óh mennyire szeretlek téged, ki szóra bírtad egyaránt a szív legmélyebb üregeiben cseleit szövõ, fondor magányt s a mindenséget. Ki mint vízesés önnön robajától, elválsz tõlem és halkan futsz tova, míg én, életem csúcsai közt, a távol közelében, zengem, sikoltom, verõdve földön és égbolton, hogy szeretlek, te édes mostoha! 3 Szeretlek, mint anyját a gyermek, mint mélyüket a hallgatag vermek, szeretlek, mint a fényt a termek, mint lángot a lélek, test a nyugalmat! Szeretlek, mint élni szeretnek halandók, amíg meg nem halnak. Minden mosolyod, mozdulatod, szavad, õrzöm, mint hulló tárgyakat a föld. Elmémbe, mint a fémbe a savak, ösztöneimmel belemartalak, te kedves, szép alak, lényed ott minden lényeget kitölt. A pillanatok zörögve elvonulnak, de te némán ülsz fülemben. Csillagok gyúlnak és lehullnak, de te megálltál szememben. Ízed, miként a barlangban a csend, számban kihûlve leng s a vizes poháron kezed, rajta a finom erezet, föl-földereng. 4 Óh, hát miféle anyag vagyok én, hogy pillantásod metsz és alakít? Miféle lélek és miféle fény s ámulatra méltó tünemény, hogy bejárhatom a semmiség ködén termékeny tested lankás tájait? S mint megnyílt értelembe az ige, alászállhatok rejtelmeibe!... Vérköreid, miként a rózsabokrok, reszketnek szüntelen. Viszik az örök áramot, hogy orcádon nyíljon ki a szerelem s méhednek áldott gyümölcse legyen. Gyomrod érzékeny talaját a sok gyökerecske át meg át hímezi, finom fonalát csomóba szõve, bontva bogját - hogy nedûid sejtje gyûjtse sok raját s lombos tüdõd szép cserjéi saját dicsõségüket susogják! Az örök anyag boldogan halad benned a belek alagútjain és gazdag életet nyer a salak a buzgó vesék forró kútjain! Hullámzó dombok emelkednek, csillagképek rezegnek benned, tavak mozdulnak, munkálnak gyárak, sürög millió élõ állat, bogár, hinár, a kegyetlenség és a jóság; nap süt, homályló északi fény borong - tartalmaidban ott bolyong az öntudatlan örökkévalóság. 5 Mint alvadt vérdarabok, úgy hullnak eléd ezek a szavak. A lét dadog, csak a törvény a tiszta beszéd. De szorgos szerveim, kik újjászülnek napról napra, már fölkészülnek, hogy elnémuljanak. De addig mind kiált - Kit két ezer millió embernek sokaságából kiszemelnek, te egyetlen, te lágy bölcsõ, erõs sír, eleven ágy, fogadj magadba!... (Milyen magas e hajnali ég! Seregek csillognak érceiben. Bántja szemem a nagy fényesség. El vagyok veszve, azt hiszem. Hallom, amint fölöttem csattog, ver a szivem.) 6 (Mellékdal) (Visz a vonat, megyek utánad, talán ma még meg is talállak, talán kihûl e lángoló arc, talán csendesen meg is szólalsz: Csobog a langyos víz, fürödj meg! Ime a kendõ, törülközz meg! Sül a hús, enyhítse étvágyad! Ahol én fekszem, az az ágyad.) A jelentéktelen idő és az érzelmek kapcsolata. Azt gondolom, hogy ez a vers arról az egyetlenről szól, kihez karmikus, túlvilági kapcsolat fűz ... akivel talán sosem leszünk együtt; egyszer látjuk; örök barátunk ... de valahol belül tudjuk, érezzük, hogy Ő volt az. Az, akinek rendeltettünk már életeken át; akinek puszta léte boldogsággal tölt el. Mindneki megtalálja ... de vajon megtartja? A pontos információk tekintetében, amikor a verset írta József Attila akkor Szántó Judittal élt élettársi kapcsolatban, de a művet Márta ihlette, akivel a Balatonon ismerkedett meg. Csak a mellékdalt írta Juditnak. Azt hiszem a vers önmagáért beszél... (A cikket beküldte: pixyes)
|