Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: Testünk, lelkünk dolgai

Amikor látod az ifjú felnőttet a gyermekedben…

Idén 20 éves lesz a fiam. Pedig még én is olyan szertelennek, olyan fiatalnak érzem magam. De ő 20 éves lesz és már nemcsak azt a kisfiút látom, akit nemrég az oviba kísértem.
Az idő hihetetlen gyorsasággal szárnyal és halad előre és egyszer csak maga mögött hagyja azokat, akik nemrég még előttünk jártak. Minden történés, amiről úgy érzem még tegnap volt, bizony tizenévek alatt vált a múltammá.


Féltem a 40. életévemtől. Féltem, hogy fájni fog, féltem, hogy látszani fog, féltem, hogy már vége mindennek. De „túléltem” és rájöttem, hogy semmi rossz nem történt, csak elmúlt egy nagyon szép időszak, elmúlt az én fiatalságom… Nem mintha ez már az „öregkor” lenne, de mégis ha ránézek a fiamra, aki ebben az évben tölti a 20. életévét, akkor be kell lássam, kettőnk közül már ő az, akire az élet csodái, kihívások várnak és én már csak a jelen örömeit élem és csodákra semmiképp nem várok. Nem vagyok megkeseredett, elégedetlen ember, erről szó sincs. Sokkal inkább boldog és kiegyensúlyozott, vidám alaptermészetű. Egyszerűen csak olyan hihetetlen és néha felfoghatatlan, hogy így elszaladtak az évek. Ezzel persze nemcsak én vagyok így, hiszen a szüleim is voltak fiatalok, ők is megélték mindazt, amiről most írok, és ők is kénytelenek elfogadni azt, hogy már a nyugdíjas társadalomhoz tartoznak. Milyen furcsa az életnek ez a körforgása, amikor egyszer csak átváltoznak a szerepek, átvesszük mások helyét az életben és közben milyen bölcsek és tapasztaltak leszünk. Talán ez a legjobb benne.
De ha belegondolok, mégiscsak olyan közelinek érzem, amikor a fiamat az oviba kísértem. 24 éves voltam, fiatal, első gyermekes anyuka. Nagyon büszke voltam rá, hogy fiam van és imádtuk egymást. Anyukám matricának hívta a kisfiamat, mert folyton „rám tapadt”, le sem lehetett vakarni rólam. Úgy érzem, még ma is ragaszkodik hozzám és jó is kapcsolatunk. Nem volt vele gondom igazán kamaszkorában sem, a szokásos életkori csínytevések, az iskolai problémák, mind-mind olyan, mint bármelyik más tizenéves életében.

Amikor az óvoda felé sétáltunk, emlékszem, mindig fogta a kezem, és útközben betértünk a közeli boltba, ahol reggeli előtti reggelit vettünk neki, mert nagyon szerette a kakaóscsigát, és délután, amikor érte mentem mindig vittem neki valami finomságot, rendszerint egy mignont, ez volt a kedvence. Nagyon anyás gyerek volt, az oviban nem volt egyszerű őt ott hagyni. Sokáig üldögélt az ölemben és nagyon nehéz volt rábeszélni, hogy most már be kellene menni a csoportszobába. Sírt… én elindultam az oviból és az udvaron át mentem kifelé, amikor láttam, hogy minden alkalommal az ablakból néz engem és hatalmas kék szemeiből folynak a könnyei. Én mosolyogtam és integettem neki, igyekeztem minél hamarabb távolodni, hogy ne legyen annyira fájdalmas egyikünknek sem.
Amikor kiértem az óvoda kapuján, azt hiszem akkor sírtam én, ő pedig talán már akkor mosolygott. De még az általános iskola első osztályában is nehezen hagytam el reggel…, sokáig vártam, ameddig csak lehetett, akkor indultam munkába. De ezek az évek már régen voltak, be kell lássam. Mégis az emlékek olyan közeliek, és a legjobb az bennük, hogy az enyémek és akkor gondolok rá, amikor csak akarok.

Ma már nemcsak azt a kisfiút látom, aki akkor csak az enyém volt, hanem egy felnőtté váló fiatalembert, akinek az életébe a szerelem is beköszöntött, akinek van nagyon sok aranyos, értelmes barátja, aki önállóan kezd élni, autót vezet, vannak tervei a saját életéről, a jövőjéről és látom, ahogy változik, beérik a személyisége. Néha arra gondolok, hogy ő vajon hogyan és milyennek lát engem, benne milyen lenyomatot hagytak a gyermekévek és átértékelte-e már a helyzetét, a viszonyunkat.
Úgy döntöttem és nemcsak a döntésem, de érzéseim is ezt diktálják, hogy mindig hagyom a gyerekeimet „szabadon szárnyalni”, akaratomat, segítségemet csak is olyannyira rájuk erőltetni, amennyire szükséges, amennyire az ő érdekük diktálja. A lányom még csak 12 éves, így lassan vele is majd megélem ezeket a dolgokat, amikor érzékelhetően a felnőttség irányába indul, de addig még van egy kis időnk.
Nem vagyok szigorú, nem tudok büntetni, nem vagyok következetes szülő. Nem tudok az lenni, nehéz nekem ezt megérteni, hogy kell csinálni, persze tudom a lényegét az értelmét, de nekem nem megy. Engem mindig az érzéseim irányítanak és a gyereknevelésben is így van ez. Megsajnálom, megbocsátom, megengedem. De én ilyen vagyok és hiába akartam más lenni, nem tudtam. Ez nem azt jelenti, hogy azt csinálnak a gyerekek, amit akarnak, sokkal inkább azt jelenti, hogy általában „le tudnak venni a lábamról”.
De most a fiamról kezdtem írni, ezért visszatérek az eredeti gondolathoz, vagyis, hogy milyen érzés, amikor egy anya azt látja, hogy lassan az egyik gyermeke ugyanolyan felnőtt, önálló emberré válik, mint az anya, vagy az apa a családban. Furcsa gondolat és furcsa érzés, mert akárhány éves is a gyermekünk, valahol mégiscsak gyerekként kezeljük őt, mint ahogy engem is gyerekként kezelnek a szüleim.
Ez az élet rendje, természetesen. Hogy közben egy anya mit érez ebben a folyamatban, azt talán nem is lehet igazán megfogalmazni, azt mindenki tudja, aki félig már felnevelte a gyermekét és próbálja a nagybetűs Élet küszöbére állítani…
(A cikket beküldte: Sly7105)



Az ország fája
Nagy kerekerdő mélyén éldegélt a kis fa, megbújva a nagyok árnyékában. Csendesen, eseménytelenül teltek napjai. Néha emberek jöttek, körbenézegettek, majd elmentek. Egy nap volt csak az évben, amikor megbolydult az amúgy néma táj, ilyenkor gépek zúgtak,... »

Szerelmes vagyok...
Életem legnagyobb tragikomédiája, aminek a legszebb emlékének kellene lenni... Egy igazi történet, ami velem történt meg, és zajlik körülöttem éppen most is. Nem ítélhet el érte senki, mert nem lát bele az életembe. 10 éve vagyok szerelmes, hol kicsit beteljesül,... »





Minden jog fenntartva © 2019, www.testunklelkunk.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) testunklelkunk.hu | WebMinute Kft.