Kategória: A psziché titkai

Amikor a lélek hazavágyik

Álmodni csak a régi házról tudok, ott vagyok a "béke szigetén", ahol fiatal, szép és boldog voltam. A Hortenzia kertben, ahogy én hívtam, a nagyanyám háza volt. Alig 20 éves koromban itt születtek a gyerekeim, itt tanultak járni, beszélni, itt kergettük a kiscicát. Mindenre újra rácsodálkoztam a természetben, amit a fiaim szemével fedeztem fel.

Amikor már az élet jobban fáj, mintha meg kéne halnod. Amikor túl sokan eltávoztak már barátaid köréből, amikor az újságot is az halálozási oldalon kezded olvasni, amikor testi és lelki kínok gyötörnek, amikor az életet túl hosszúnak érzed, az életed nagy tragédiái álmodban kísértenek, amikor már unokáid egészségéért imádkozol és érzed, hogy több bajt már nem tudsz elviselni, akkor hazavágysz.

Ott szeretnél lenni a szülőföldeden, a szülői házban, ahonnan elindultál. Most is érzem a nyíló hortenzia illatát, ahogy nagyanyám frissen sült palacsintáinak csábító ízét a számban.

Néha még álmodom a mindent elsöprő szerelemről, ami azóta megkeseredett, hiába próbálom újraéleszteni az érzést, már halott. Még néha álmodom, ahogy esős vasárnapokon befészkeltük magunkat a nagy, régimódi ágyra, és szerettünk-szerettük egymást egész délután. Előtör bennem a melengető anyai érzés mindent beborító melegsége, amikor felnőtt gyerekeim képeit nézegetem, mosolyognom kell. Bárcsak olyan kicsik lennének ma is és átölelnének kis karjaikkal. Unokáim már sajnos csak néha láthatom és nem is hasonlítható az érzés, őket már másképpen szereti az ember, persze sokkal nagyobb a félelem, mert túl sokat láttunk, hallottunk már hirtelen jött betegségekről, balesetekről, hirtelen fellobbanó tüzekről.

A temetőben is, szüleim sírjánál állva, a vonzás erejét érzem, szeretnék oda menni, ahol ők vannak.
De mindenképp hazavágyom a régi, kis, háború előtt épült házba, nagyanyám féltő szeretetét hiányolom, pedig nem vagyok már, vagy még gyerek. Hiszen a nyolcvanéves ember már valóban újra gyerek lesz.
Nem szeretnék olyan sokáig élni, hogy valakinek gondot okozzak, akár épp szeretett gyermekeimnek. Szeretném, ha józan eszem megmaradna, már amennyire ez öregkorban lehetséges, a felejtéstől, az elbutulástól való félelem elviselhetetlen.

Hazavágyom, lélekben sokat járok ott, ahol a kiscicával játszottam, a mackómat operáltam 3 évesen, amikor apám még élt és úgy szeretett, ahogy senki soha többet az életben.
Azt hiszem, ha az élet megengedi, visszamegyek oda, és beköltözöm abba a házba, ami most is ott áll a nyárfák árnyékában Diósgyőrben.

(A cikket beküldte: joanna51)

A kilencedik unoka
Életünk alkonyán sokat visszalépünk már a múltba. Mivel a jelen már nem a miénk, sőt, a jövőben már nem is gondolkodunk. Érezzük, lassan eljön az időnk és nem bánjuk annyira, hacsak nem valami nagyobb esemény történik gyermekeink életében. A kilencedik unoka...... »

Ha túl sok teher van a válladon...
Annyira mélyponton voltam, hogy magam is megijedtem, hogy eddig eljutottam - nem tudtam semmiben sem a jót látni, mindenben azt éreztem, hogy bántanak... hogy az élet még lentebb és lentebb tapos... aztán... kaptam egy jelet.... »