Weboldalunk cookie-kat használhat, hogy megjegyezze az egyedi beállításokat, továbbá statisztikai célokra és hogy a személyes érdeklődéshez igazítsa hirdetéseit. További információ






Kategória: A psziché titkai

A szél

Ez egy rövid kis novella lenne, saját, bár egy kedves ismerős verse ihlette.
Szeretném, ha elolvasnátok és utána véleményt írnátok.
Több hasonló, kisebb nagyobb lélegzetvételű és tartalmú novellám van még. Szeretek írni, különösen, hogy bekerültem egy létszámleépítésbe és a régóta munkahelyem, majd második otthonom elvesztésének fájdalmát így tudom elviselni.
Remélem több mindenkinek tudok örömet szerezni és ha nem, akkor pedig vitatkozzunk, mert azt is lehet. Ha valakinek ismerős lenne, egy másik oldalon, ami főleg irodalommal foglalkozik, hasonló néven már kiadtam.


Valamelyik este, az egyik novellás oldalon, olvastam egy szép verset a szélről. Már akkor megragadta a fantáziámat. Akkor arra gondoltam, milyen jó is lenne, ha az ember néha bőréből kibújva, valami más is lehetne, amire titokban vágyik, vagy éppen a lelkét feltölthetné egy boldog pillanattal.
Valamiért most is ez jutott eszembe, ahogy jövök hazafelé így későn este a munkából. Kicsit felzaklatott az a sok vita, ami az utóbbi időben jellemzi azt a helyet, ahol dolgozom. Szinte kipirultam a méregtől és a visszafogott dühtől, amit nem adtam ki magamból.
Ekkor egy lágy fuvallat simogatta meg arcomat. Olyan jól esett, máris megnyugodtam és azonnal a kedvesemre gondoltam. Sajnos most nagyon messze volt tőlem, így még alkalmam sem volt rá, hogy ha csak pár percre is, de láthassam. A huncut szél úrfi azonban továbbra sem tágított mellőlem. Szabályosan követett, mintha nyugtatni szeretett volna. Ekkor jutott eszembe az a vers és lassan elandalodtam, milyen jó lenne, most a kis szelecske helyében lenni és a magasban fenn a szerelmem után menni, látni mit csinál éppen, vele lenni, ha csak egy pillanat erejéig is.
És ekkor azt éreztem, hogy valami emel fölfelé a magasba. Ijedten néztem szét, hát látom, hogy ott állok nekidőlve egy fának, miközben én mégis itt vagyok fenn. Körbeforogtam, a testem nem látszott, csak egy láthatatlan valami, hát én is egy kis szellőlány lettem. Máris elindultam, mögöttem a szélfiúval, abba az irányba, ahol a drágámat tudtam. Olyan pillanat alatt értem oda, hogy még én is meglepődtem. Miközben repültem, csodaszép tájak futottak el alattam. Innen a magasból minden másnak látszik. Szebbnek, tisztábbnak, az emberek hangyákként futkároznak érthetetlen módon és megannyi felé. A hegyek hósipkája és az erdők hatalmas ereje csak megkétszerezte gyorsaságomat. Nagyon gyorsan érkeztem meg arra a helyre, ahol most tudtam őt. Megkerestem onnan fentről azt, aki oly kedves nekem, hát Ő egy padon ül, és olvas. Közelebb lebbentem, és akkor láttam, hogy azt a levelet tartja a kezében, amit utoljára írtam. Lekanyarodtam elé, látni szerettem volna az arcát, mit érez, mire gondol közben. Szomorúság öntötte el szép vonásait, amitől nagyon bús lettem és a szélfiú bólogatására simogatni kezdtem. Igen, de én szerelmes voltam, nem úgy, mint ez a kis kelekótya itt mellettem, aki mulatságból borzolni kezdte a haját. Ezért lassan, nagyon óvatosan értem hozzá, azt akartam, hogy azt érezze, amit most én. Először a fejét, gyönyörű barna haját próbáltam megsimogatni, ekkor ő hátradőlt és hagyta a szélnek, hogy megfújja. Utána finoman kezdtem az arcát körbejárni, szinte külön, külön minden ujjammal lassan cirógatni, ahogy egyébként is szerettem volna. A szemét becsukva engedte, hogy tegyem vele, amit akarok. Mikor kijátszottam magam az arcán, a szája jött, ahol lassú, óvatos mozdulatokkal jártam körbe, hiszen a szerelme vagyok. Erre a csodás pillanatra vágyom otthon régóta. Ő is így lehetett vele, mert egyszer csak hallom, ahogy a nevem szólít. Szinte beleborzongtam volna, ha nem a szél vagyok. Így azonban folytattam a drága férfi ajkával a játékot. Mire a szeméhez értem, már kiment belőlem minden erő és csak lebbenni tudtam egyet mellette.
Majd hirtelen magamhoz tértem és ott álltam ahol az előbb még jártam, a hazafelé vezető úton, egyedül. Ez a magány így, hogy láthattam őt, még rosszabb volt, mint előtte.
Lassan bandukoltam tovább, és ahogy megérkeztem, nyílt az ajtóm és a kedvesem állt előttem teljes életnagyságban. Olyan boldogan ugrottam a nyakába, hogy alig tudott megállni, majdnem elsodortam. A nyitott ajtót egy hirtelen erősebb fuvallat becsapta, én felnéztem, a kis szélfiú állt a szobában, nevetős szemekkel és kedvesen. Fel nem tett kérdésemre halkan azt felelte, hogy ilyen nagy a szél és a szerelem ereje. Egyik pillanatban itt, a másikban már ott, hogy örülni tudjunk a kedves a hazaérkezettnek. Vagy talán olyan gyorsan mentem akkor ott fenn, hogy az a tegnap volt? Sosem tudom meg, csak azt, hogy milyen nagyon boldog lettem a szerelmem karjai között.
(A cikket beküldte: Katinkaboszi)



Helyszíni szemle
Az élet és halál a maga nyers valóságában egy kislány szemével nézve. A kislány egész nap nyugtalan volt. Tegnap este papa nem jött haza, de ez sokszor előfordult már, ezért nem értette, mama miért annyira ideges. »

Őszi gondolatok
Gondolatok az életről és a halálról, a táj és a lélek kapcsolatáról. Egy nagymama visszaemlékezése elmúlt életére. Mit mondhatnék még: filozófikusan próbálom megközelíteni, vajon mi is az életünk értelme. »





Minden jog fenntartva © 2019, www.testunklelkunk.hu | Jogi nyilatkozat / Adatvédelmi tájékoztató | Kapcsolat: info (kukac) testunklelkunk.hu | WebMinute Kft.