Kategória: Testünk, lelkünk dolgai

Küzdelem

Egy pillanat emléke, ami mély nyomokat hagyott... A lelkiállapot is kellett hozzá... Nem hiszem, hogy sokan észreveszik pl. ezt az apró dolgot, ami bennem elég nagy dolgokat mozgatott meg. Ha olvasod, és esetleg hasonló lelkiállapotban vagy, talán megérted... Amit írok, általában cím nélkül teszem, csak megfelelő idézetet keresek hozzá, amiben benne van minden.

„A küzdelmet vállaló ember lelkileg is megsebesülhet.”
/Balczó András/

A legérdekesebb történetek olyan pillanatokból kerekednek ki, amik mások számára talán jelentéktelenek…
Gyorsétterem, tömeges sorban állás, egy félreeső hely az udvari padon. Egymással ülünk szemben, ő meg én. Ismer. Tudja, hogy milyen gondolataim vannak, mert megosztom vele.
Egy darázs. A sors odarepítette, pont oda, ahol mi is ülünk. Cikázik körülöttünk, majd mit sem sejtve berepül a kiürült kólás pohárba. Belegyűrve a sok papír, amik az előbb még a hamburgereket rejtették. Számára még érdekes dolog.
Aztán fordulat. Rácsukjuk a tetőt, mert valamiért félünk tőle. Talán a gyermekkori csípések, a szülők féltő intelme miatt.
Már csapdában van. Egyik lába beszorul a pohár és a fedele közé. Küzdeni próbál. Nem adja fel. Hosszas kínlódás után lerágja a beszorult lábat. Megcsonkítja önmagát.
Csak én látom. A körülöttem lévők nem foglalkoznak ezzel a parányi élettel. Én láttam, hogy küzdött. Mindent megtett. Az életéért.
Szabad. A teste a lábától mindenesetre igen. Ő még a lezárt pohárban maradt. Látom a haláltusát, ahogy menekülni próbál. Mintha nagyítón át szemlélném. Minden mozdulata, a papírok minden gyűrődése mélyen bevésődött a tudatomba. Nem tudom kitörölni.
Őrlődöm. Éjszaka is a szemem előtt látom a haláltusát. Gyilkos lennék?
De a darázs továbblendít. Mi, emberek is sokszor kerülünk életünk során szorult helyzetbe. Hozunk azonban ekkora áldozatot? Csonkítjuk önmagunkat?
Testünk egy darabjának elvesztése sok formát ölthet. Jelen van a kapcsolatainkban, sőt a szerelemben is.
Gyakran előfordul, hogy a párkapcsolatokban a felek irányítják, alakítják egymást. Igyekeznek saját képükre, vagy legalábbis számukra elfogadhatóvá formálni a másikat. De van egy pont, ahonnan már nem megy. Nem hoz semmi változást. Megrekedünk egy bizonyos szinten.
Ez lehet magasabb, vagy alacsonyabb szint, mint ahonnan indultunk. Azonban minden lépés a fokok között „csonkulást” eredményez. Mindkét fél számára.
A változások a lelkünkben kezdődnek. Teljesen kivetkőzünk önmagunkból, kiszakítjuk lelkünk egy darabját, vagy nagy küzdelmek árán megőrizzük önmagunkat. Mindezt a másik kedvéért. Nem magunkért.
Ha ezekben a küzdelmekben a kezünket, a lábunkat nem is veszítjük el, a lelkünk sérülhet. Azt pedig csak az életünk tudja eldönteni, hogy csonka testtel, vagy csonka lélekkel jobb-e élni…

(A cikket beküldte: Toby24)

Mikor fogy el a mosoly?
Huszonöt éve a kereskedelemben dolgozom, két műszakban, három műszakban, folyamatos műszakban. Eladóként, ügyfélszolgálatos kolléganőként, üzletkötőként, raktárosként, titkárnőként... Kérdésem: Mikor fogy el a mosoly? »

Amikor a lélek hazavágyik
Álmodni csak a régi házról tudok, ott vagyok a "béke szigetén", ahol fiatal, szép és boldog voltam. A Hortenzia kertben, ahogy én hívtam, a nagyanyám háza volt. Alig 20 éves koromban itt születtek a gyerekeim, itt tanultak járni, beszélni, itt kergettük a... »