|
Kategória: Testünk, lelkünk dolgai Felnőtté válásom történeteHirtelen nem is tudom hol kezdjem, rengeteg ideig gondolkodtam, hogy egyáltalán belefogjak-e ennek a cikknek a megírásába… ugyanis nem akartam feltépni azokat a fájó sebeket, amik már begyógyultak, de most már úgy hiszem, mégis elkezdem.A gondok már a fogantatásom kérdésével kezdődtek, ugyanis édesapám nagyon szeretett volna engem, viszont édesanyám nem. Neki is volt már egy nagyobb fiú gyereke az előző házasságából, így nem érezte szükségét, hogy még egy gyerkőce szülessen. De végül is valahogy, hosszú évek elteltével mégis megfogantam… Szüleim házassága már a terhesség alatt romlani kezdett, majd mikor megszülettem kicsúcsosodott… Anyu szülés utáni depressziója miatt nem akart velem foglalkozni, nem szoptatott, nem volt hajlandó semmit csinálni, amit apu nemhogy nem nézett jó szemmel, de egyúttal próbálta észhez téríteni anyámat. Elképzelhető, hogy valószínűleg nem a megértés és támogatás módszerével, hanem inkább a férfias erejének használatával. (Akkoriban ugyanis még nem ismerték el a szülés utáni depressziót, mint betegséget, amit kezelni kell.) Ettől viszont anyám még súlyosabb depresszióba esett, így mikor 3 hónapos voltam, öngyilkos lett… Apám majdnem beleőrült… de nem tehette, mivel ott voltam én…Teljesen egyedül nevelt fel, mindenféle mostohaanyák és segítség nélkül. Mivel bűntudata volt a szörnyű tragédia miatt, ezt a felém tanúsított teljes odaadásával és maximális kényeztetésével próbálta kompenzálni. Meg volt benne az a képesség, hogy elhunyt édesanyámat tudta pótolni, így édesapám és édesapám is ő volt egyszerre. A világ legjobb, legodaadóbb, legkedvesebb, legmegértőbb édesapja volt és nekem csak ő és senki más nem volt ezen a világon! (Nagyszüleimet korán elvesztettem, születésemet követően, édesanyám halála után pár hónappal ők is elmentek…) Nyolc éves koromig nagyjából a lehető legjobban alakult minden, szépen éldegéltünk apával. 1991 őszén viszont egy újabb tragédiával kellett szembesülnünk… Börzsönyben volt egy nagyon szép kis nyaralónk, nagy telekkel, szép nagy faházzal, rengeteget jártunk oda, imádtam. A baj akkor történt mikor apa be akarta kötni a gázpalackot, amivel főztünk, viszont valami probléma lehetett vele, mivel abban a szent pillanatban mikor apa hozzákezdett, a palack felrobbant…pontosan mellette. A következő képekre emlékszem: apa vérben úszva, a ruha beleégve a bőrébe, (a megégett bőr cafatokban lógott rajta) eszét vesztve rohan ki a házból…én pedig üvöltök, mint a sakál, és a kedvenc macimat és a kutyusunkat keresve rohangálok fel-alá. Valószínűleg sokkot kaptam… (Volt egy német dogunk, aki a baleset pillanatában szerencsére nem volt bent a házban, viszont a robbanás miatt annyira megijedt, hogy eltűnt… hála istennek pár nap múlva megtalálták a szomszédok, így visszakerült hozzánk.) Én kint voltam a kertben, mikor a baleset történt, így a hatalmas robbanás következtében csak az egyik kezem és a hajam égett meg nagyon…(mai napig emlékszem az égett hajam szagára). Ezt követően filmszakadás…a következő kép, hogy az egyik szomszéd kocsival 100-zal tépve visz minket, már nem is emlékszem, melyik kórházba. Apa mellettem ült a hátsó ülésen, én pedig még mindig sírva kiabáltam a kutya miatt. (A kutya ugye meglett, viszont a macim elégett, de kaptam helyette egy másikat, amit csak pár évvel ezelőtt dobtam ki, mikor már nem volt keze, lába, hasa stb., nagyon szerettem.) Apu 70%-ban harmadfokú égési sérüléseket szenvedett… hónapokig volt kórházban, addig nővérem és családja költöztek át hozzánk és vigyáztak rám. A gyógyulás időszaka kegyetlen volt apu számára. A sérülés olyan mértékű volt, hogy a karjában lévő erek teljesen elroncsolódtak, azok pótlására nagyon vékony műanyag csövek kerültek beültetésre. Óriási erőfeszítések árán apu végül is felgyógyult, de már nem volt a régi…az egészségi állapota ettől a szinttől kezdve kezdett el romlani. Pár hónap múlva kiderült, hogy súlyos cukorbeteg. Ezt követően jött az első szívinfarktus, majd a második és végül a harmadik (ezt otthon, lábon hordta ki, a szemem láttára esett össze a földön és görcsölt úgy, hogy meg sem tudott szólalni…) Én pedig csak hívtam a háziorvost, hogy azonnal jöjjön ki, nem tudom pontosan hány éves lehetettem, 10-11 talán. És apu ismét felgyógyult… de ekkor már a szíve háromnegyed része el volt halva. Az utolsó éveit betegeskedéssel és folyamatos kórházban fekvéssel töltötte, 2-3 méter megtételére volt csak képes, az utcára nem is tudott kimozdulni. Közben én középiskolás lettem és kezdtem nagyon elkanászodni, ami a rengeteg bulizásban, fiúzásban, illetve a suli mellőzésében nyilvánult meg. 2000 augusztusában 17 éves voltam, mikor egyik hajnalban a mosdó előtt összeesve találtam meg apámat, de ekkor már beszélni alig bírt, én pedig üvöltve hívtam a mentőket… 120 kg-os ember lévén nem tudtam őt még megmozdítani sem, így meg kellett várjam, hogy a mentősök megérkezzenek. Ahogy vitték őt el hordágyon, közben mondtam neki, hogy összepakolom a cuccait és délután megyek be hozzá a kórházba. Ekkor már a tekintete nem volt tiszta, szerintem nem is hallotta amit mondtam neki… Kb. 2 óra múlva csörgött az otthoni telefonunk és egy hölgy arról tájékoztatott, hogy apa meghalt… Minden összeomlott, de ezt még ezen a napon nem fogtam fel…másnap döbbentem csak rá, hogy magam maradtam 17 évesen a nagyvilágban…Nővérem nemhogy segített volna, de még az örökségemből is ki akart túrni, ügyvédről ügyvédre jártam… De nem tudott semmit tenni, szerencsére. Mivel nem volt már, aki megfogjon és a züllésben megállítson, így sajnos a partizáson kívül nem nagyon foglalkoztam semmi mással. Életcélom nem volt, a suli nem érdekelt, be se jártam, teljes depresszióban, egyik napról a másikra éltem. Osztályfőnököm próbált megmenteni, de hiába, így az érettségi évében, érettségi előtt pár hónappal kirúgtak a külker szakközépből… A bandázás és a fiúkáosz körülöttem tovább folytatódott, míg 2001-ben meg nem ismertem a nálam 9 évvel idősebb páromat… És Ő végre szétcsapott körülöttem! A rajtam élősködő társaságot fokozatosan leépítettük, én pedig kis csitriből kezdtem egyre felelősségteljesebb nővé válni. Szegény, rossz fába vágta a fejszéjét, mivel többszörösen problémás voltam, de biztosan úgy gondolta, hogy még menthető vagyok, ezért fektetett belém ennyi energiát. Mivel anyagi körülményeink rendeződni látszottak és volt lakásunk (17 éves fejjel egy 100 m2-es családi ház fenntartásáról is hirtelen egyedül kellett gondoskodnom…) így 1,5 évnyi együttélés után gyönyörű és problémamentes terhességet követően, 2002. 08. 14-én egészséges kislányunk született, Katona Vanessza személyében. Vanessza lányom születését megelőzően azonban egy újabb borzalommal kellett szembenéznem, ugyanis kislányom fogantatása előtt egyszer már voltam terhes, azonban az 5. vagy a 6. héten vérezni kezdtem… Az okát nem tudta megmondani az orvos, de sajnos a baba elment. Nagyon nehezen viseltem a lelki megpróbáltatást, rengeteget sírtam, ugyanis már őt is terveztük. De hála istennek gyorsan jött a hír, hogy ismét terhes vagyok! A kis jövevénnyel új értelme lett az életemnek, megtaláltam az életcélomat, mely kislányom lelki és fizikai szükségleteinek kielégítésében nyilvánul meg. 19 évesen lettem anya, ami ugye a mai világban nem egy mindennapos dolog. Sokan nem értették, hogy szülhetek ilyen fiatalon, illetve mindenki megjegyzéseket tett, viszont az előzményeket senki nem ismerte. Úgy voltam vele, hogy senkinek nem bizonyítok semmit és csak és kizárólag a családom lelki egyensúlyának megteremtésére törekszem. A gyes alatt, 20 évesen esti gimnáziumban leérettségiztem, majd egy 2 éves felsőfokú jogi asszisztens képzést végeztem el. Ezek mellett évek óta pajzsmirigy problémával éltem, amit nem lehetett tovább húzni, így 2006-ban (23 évesen) súlyos pajzsmirigy-túlműködés miatt, a nyakamban kifejlődött strumák eltávolítása érdekében megműtöttek. Most 2010 van… Vanessza lányom 8 éves lesz augusztusban, most második osztályos. Ő a világ legjobb, legértelmesebb, legokosabb gyereke, semmilyen probléma nincs vele, a bizonyítványai mindig kitűnőek. Nekem ő olyan, mint egy tükör… hiszem, hogy minden gyermek olyanná válik, amilyen példát, viselkedésformát, családmodellt lát otthon. Mikor ránézem és látom mennyire talpraesett és mennyire kiegyensúlyozott gyerek, tudom, hogy párommal jól csináljuk. Nekem az eddigi életem folyamán ő a legnagyobb sikerélményem, ő a legjobb dolog az életemben, egy frankó kiscsaj, akire maximálisan büszke lehet az egész családja! Ő a legnagyobb party-arc, minden buliban benne van! Vanessza nevelgetése mellett természetesen 3 évvel ezelőtt munkába is álltam. 2007-ben kezdtem el dolgozni, mint kisgyermekes anyuka egy felsőoktatási intézmény Jogi Osztályán, mint jogi asszisztens. Az elhelyezkedés jó pár hónapot vett igénybe, mivel nem kapkodnak egy fiatal, pályakezdő, tapasztalatlan kisgyermekes anyuka után a munkaerőpiacon, de sikerült és hiszem, hogy semmi nem lehetetlen, csak akarni kell! Napjaink mostanában Vanessza nevelgetésével, munkával, szórakozással és a kiegyensúlyozott családi élet fenntartásával telik. És végül a zárószó: párom (akivel idén fogjuk a 9. évfordulónkat ünnepelni) támogatása és a megfelelő irányban történő útmutatása nélkül nem jöhetett volna létre a fenti sikertörténet. Ha ő akkor, abban az időszakban nem húz ki a mélységből, biztosan nem ülnék most itt és Vanessza sem lenne. Köszönöm ezt neki és bízom benne, hogy kapcsolatunk végtelen és örök! Szép napot mindenkinek és köszönöm, hogy meghallgattatok! (A cikket beküldte: Vanessza7) Ajánld ezt a cikket ismerőseidnek!
| |||||||||||||||||||