|
Kategória: A psziché titkai Újabb pofon a sorstól... de már nem adom meg magamRégóta gondolkodtam, hogy kiírom magamból azt a sok mindent, ami egy régi nehéz korszakomban volt. Most, hogy egy szerettem elvesztését kell átélnem, kicsit megsüllyedtem, újra éreztem azt a bizonyos rosszat, de most már nem adhatom csak úgy meg magam, mint régen...most már erős vagyok...Egy idő után ezt a testem külsőleg is jelezte, de igazából a mai napig nem vagyok biztos benne hogy ennek mi is volt a valódi oka. 16 évesen egy este feküdtem otthon az ágyamban és egyszer csak kivert a víz, melegem volt és fáztam egyszerre, a szám körül elkezdett zsibbadni majd utána az egész arcom, és a fejem, úgy éreztem mindjárt megfulladok, halálfélelmem volt, fájt a szívem tájt. Remegtem és kb. anyu elmondása szerint olyan voltam, mint aki epilepsziás. Jöttek a mentők, nyugtató injekció és bealudtam. Utána ment az élet tovább, de pár hétre rá megismétlődött. Az eljárás ugyanez volt. Mentők, nyugtató. Előfordult még párszor. Volt, hogy a suliban estem össze, volt, hogy a nyílt utcán, amikor is éppen a Metro-t vártam, és már láttam is amint jön, és legközelebb csak arra emlékszem, hogy tömeg áll körülöttem és a hangokat is alig hallottam, csak láttam a körülöttem folyó dolgokat. Közben pulzusom gyors, vérnyomásom az egekben. Na, akkor kórház lett a vége és kivizsgálás, de igazából semmi érdemlegeset nem csináltak. Kaptam homeopátiás nyugtatót és azt szedtem érettségi-ig. Idegrendszeri instabilitás, ez volt a zárójelentésen. Nem volt többé ilyen bajom... egy darabig. Aztán megszületett a lánykám és amikor az apja kilépet az életünkből, igaz én küldtem el, de pár hétre rá kezdődött… Este 11-kor éreztem magamon az első tüneteket, reszketés, zsibbadás, halálfélelem, de akkor valami történt bennem. Tudtam, hogy nem szabad hagynom, hogy megint megtörténjen, mert a kicsi lányomra nekem kell vigyáznom és óvnom minden rossztól. Vizes ruha a tarkómra, leültem és mélyeket lélegeztem, olyan „megáll az idő” érzésem lett, csak magamra figyeltem és koncentráltam. Közben bementem a szobába. Megfogtam az alvó kislányom kezét, éreztem a melegséget, ami belőle áradt, becsuktam a szememet és a világ legjobb érzéseire gondoltam, a kislányom születésére, a sok-sok játékra, jó pillanatokra. A reszketés, a zsibbadás, a rossz megszűnt. Ekkor éreztem először azt, hogy erős vagyok, és van valami, amin felülkerekedtem, igaz erről a mai napig nem tudom biztosan mi is. Azóta gondolom úgy, hogy sok minden tényleg csak fejben dől el és azon múlik, hogyan gondolkodunk a dolgokról és érzésekről. Azóta kaptam már pár újabb kisebb pofont a sorstól, Drága Nénjém halála miatt most is éreztem, hogy elindult volna a folyamat, de az agyam valahogy átáll és ellenáll most már. Újra és újra megbirkózom a gondokkal. Igyekszem a rosszban is a jót meglátni, és ragaszkodni azokhoz az álmokhoz, amiket kitűztem magam elé. Nem tudom igazán, mi is lehetett a betegségem, de ha még mindig van is, most már nem uralkodik rajtam. Miután a lánykám megszületett, erősebbé tette a lelkemet, és értelmet kapott az életem. (A cikket beküldte: Tina87) Ajánld ezt a cikket ismerőseidnek!
| |||||||||||||||||||