|
Kategória: Szerelem Ő, a nagy Ő (2. rész)Nos itt a második része az előző cikkemnek.Talán kicsit érthető lesz az, amit én érzek, amiken keresztül mentünk együtt, a legmélyebb érzéseimet osztom meg azzal, aki elolvassa a cikkemet. Nem szabad soha feladni. Most már hiszek az igaz szerelemben. Hiszek benne, hogy van társa a földön minden embernek. Mondanom sem kell, mikor visszaértem a rózsával a koleszba, sok-sok irigy szempár fogadta a mosolyom. Nem is gondoltam volna, de tűzként terjedt a hír, még a nevelő tanárnő is feljött megnézni az én híres gyönyörű rózsámat. És ahogy meséltem, hogy milyen is ez a fiú, egyre csak azt mondogatták, hogy eddig szenvedtél, most kaptál egy lehetőséget élj vele. (No meg azt, hogy ilyen pasi nekem is kell.:D) Aznap úgy feküdtem le aludni, hogy kicsit furán éreztem magamat. Nem is lehet leírni azt az érzést. Furcsa volt, jól éreztem magamat, de úgy éreztem hogy ez inkább volt egy randi mint baráti találkozó, holott nem hiszem, hogy neki a hátam mögött lettek volna ilyen tervei, egyszerűen csak szeretett volna meglepni. Hát sikerült. Másnap is beszéltünk, és mondta, hogy nagyon köszöni a szép estét, jól érezte magát. Aztán még azon a héten felvetette számomra, hogy mi lenne, ha elmennék én is hozzá, nem a házukhoz, hanem elmennénk Sopronba egyet sétálni megmutatná a várost. Belementem. Az a nap is nagyon szép volt, és összemelegedtünk. Kora tavasz volt még, fáztunk, és megfogtuk egymás kezét, hogy ne fázzunk. Innentől pedig egyértelmű volt számomra is, hogy ez több mint barátság. Még aznap este összejöttünk. Ahhoz képest, hogy nem akartam barátot, no lám... mégis lett. Úgy éreztem, hogy megpróbálhatjuk, ha sikerül, sikerül, ha nem, nem. Így is vágtunk bele a kapcsolatunkba. Volt már az előző kapcsolatomból elég tapasztalatom, úgyhogy korán felismertem (volna) ha nem megy a dolog. És még csak most jött az igazi java az egésznek, hogy is mondjam most mutatta meg nekem, hogy ki is ő! Igazi úriember. Ezt nem én találtam ki. Ezt hallottam mindenkitől, akinek csak meséltem róla. Minden este eljött hozzám egy-két órára, és mindig hozott magával valami meglepetést. Hiába kértem, hogy ne hozzon, annál jobban tette. Bár boldogok voltunk, nekem sajnos mégis ott volt az életem azon része, amiről nem is tudtam, hogyan meséljek neki. Az alkoholista szüleim, a zsarnok volt barátom, az egész buta életem. Tudni kell, hogy én az exemnél laktam, mert édesanyám és apám alkoholisták (voltak akkor) és nem volt hol élnem. Árverezés alatt volt a házunk is. Mikor szakítottam a fiúval, egyúttal tudtam, hogy kirakom magam az utcára. De ez már nem érdekelt akkor. Akármit jobbnak ítéltem, mint vele lenni. És bizony, voltak komoly anyagi gondjaim. Nem akartam Zolinak elmesélni mikor találkoztunk, de azonnal észrevette (noha mosolyogtam), hogy valami baj van. Így aztán elmeséltem, mi a gond. Elmeséltem neki az életem, és mondtam, hogy gondolja át, hogy kell-e ez neki. De mielőtt ő ezt átgondolta volna, én másnapra hoztam egy döntést. El akartam őt hagyni. Nem azért, mert nem szerettem, mert nagyon jó ember, hanem mert nem akartam belerángatni abba a slamasztikába, amiben én voltam. Másnap este szerettem volna vele ezt megbeszélni. El is mondtam neki, azt is hogy miért. Láttam, hogy csillognak a szemei. És láttam a szomorúságot az arcán. De nem ért így véget, nem érhetett az egész így véget. Nem, nem hagyta! Azt hittem, hogy beletörődik, de aztán átölelt és mondta, hogy akármiben mellettem áll, megoldjuk a hovatartozás kérdését is, ne hagyjam el, nagyon szeret. De bűntudatom volt. Szó nélkül felajánlott nekem nagyobb összegeket, húsz-harminc ezer forintot anélkül, hogy vissza kellett volna adjam neki. És ez zavart, nem akartam kihasználni, nem, nem! Azon az estén láttam először könnyeket a szemében, és ez nagyon rossz érzés volt számomra. Így aztán ráébredtem, hogy valóban nem szeretném elengedni őt. Tudtuk mindketten, hogy nehéz lesz. Azóta a megoldás az lett, hogy ideköltöztem hozzájuk, úgyis két emeletes a lakás, és szinte üres. Nem volt számára kérdés, hogy vele éljek. Kezdettől fogva tudta, hogy én kellek neki. Nos, cikkem végére értem lassan. Nála önzetlenebb, rendesebb embert tényleg soha nem láttam még. Mióta itt lakom, teljesen boldog ember lettem. Akármi is van, ő megfogja a kezem, ha éjjel felébredek és sírok, mert rosszat álmodtam, átölel és megvigasztal. Minden napot megköszönök, amit vele tölthetek. Számomra ez az egész olyan néha, mint egy valóra vált álom. Soha soha nem hittem volna, hogy egyszer kapok Istentől egy olyan embert, akire tényleg mindenben számíthatok, támaszkodhatok. Köszönöm. (A cikket beküldte: Arianne113) Ajánld ezt a cikket ismerőseidnek!
| |||||||||||||||||||